Igaz Szó, 1965. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1965-11-01 / 11. szám
NÖVEKVŐ NEMZEDÉK Persze, igazságtalanság mindjárt ezzel törni rájuk. Bár némelyikük költői nekifeszülése kimondottan provokálja a szigorú mércét, a legigényesebb megmérettetést. Az a közös, amiből valamennyien indultak s ami egyenként táplálja, emberként-költőként emeli őket — a felszabadulás utáni, hazai szocialista líra. Az első írások rendszerint arra csábítanak, hogy ne a művekről, hanem a belőlük kihámozható ígéretről beszéljünk. Jóslásokba bocsátkozni azonban kockázatos dolog, s őszintén megvallva, nem is a legkorrektebb eljárás. Fiatal költőink szerencsés helyzetben vannak: első köteteik, legsikerültebb verseik a bírálatot, a kritikai felmérést, az elemzést sürgetik. Eredményeik, melyek a konkrét kritikai beszédre joggal tartanak igényt, elválaszthatatlanok szocialista ihletésű, új költészetünk általános színvonal-emelkedésétől, attól a gondolati-érzelmi gazdagodástól, mely az utóbbi években — akkor, amikor e költőnemzedék, hangját próbálgatja — oly erőteljesen jellemzi költészeti frontunkat. Az imént említettem: többszörösen is nehéz tiszta helyzetet teremteni a fiatalok házatáján. Már a megnevezésük körül is zavar, bonyodalom támadhat. Valóban egy sajátos arcélű, külön költői áramlatot alkotó, saját programot valló lírikusnemzedékkel állunk szemben? Vannak-e közös eszmei-esztétikai jegyeik, amelyek e költőnemzedék tagjait másoktól élesen megkülönböztetik, rendelkeznek-e olyan művészi tulajdonságokkal, amelyek kizárólag csak reájuk jellemzőek? És e fiatal költősereg valamennyi tagjára érvényes-e a „felszabadulás költőnemzedéke“ megjelölés? A szó megszokott értelmében, egyáltalán nemzedékről, egy táborba sorolható költő-generációról van itt szó? A közös nevezőt, esztétikai értelemben, nem érdemes kiagyalni. És ebben az esetben nem is ez a lényeges. Fiatal költők ígéretes jelentkezését köszöntjük, akiket egy seregbe nem a közösen megvallott, tudatos ars poetica, még csak nem is a minden esetben azonos, vagy egymáshoz közelálló életkor verbuvál, hanem az a sajátos állapot, amit általában pályakezdésként, érlelődésként, egyszóval: készülődésként tartunk számon. Készülődő, növekvő nemzedék. Talán ez a megjelölés a legtalálóbb, ha a nemzedék szót nem szokványos értelemben fogjuk fel. Kik és hányan tartoznak ebbe a sorba? Itt a tájékozódás újabb buktatója. Mert a sor annyira hosszú, hogy a felületes szemlélő csak az elejét látja és sokszor aztán csak azokra figyel, akik az élen, a menetoszlop első soraiban haladnak. Pedig a sor közepéről vagy végéről, ki tudná megmondani, mikor lép elő valaki, hogy őt látva lássuk, s nevét örökre emlékezetünkbe véssük ... A lehetőség mindenesetre adva van. Ezért kell hát vigyázó tekintetünkkel az egész menetoszlopot követnünk, s mindenkire ügyelnünk. A számbavétel önmagában még nem értékmérés, s a nevek felsorolása, betűrendbe szedése nem jelent érték-nivellálást. Irodalmi lapjainkat három-négy évre visszamenően fellapoztam, s több száz vers alapján íme így állt össze készülődő, fiatal költőink szemlesora: Apáthy Géza, Balázs András, Balla Zsófia, Balogh József, Bartis Ferenc, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hódos László, Katona Sándor, Kádár János, Kenéz Ferenc, Kerekes László, Keserű Géza, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Lendvay Éva, Mandics György, Magyari Lajos, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Nagy Béla, Paizs Tibor, Palocsay