Igaz Szó, 1969. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám
badság harcosai is, kik nehéz harcot vívnak, hogy »az ó-világnak romjain az új világot megteremtsék«. Ha diadalmasan fog lobogni a világszabadság piros zászlaja kelettől nyugatig, ha Petőfi eszményét megvalósítja a szociáldemokrácia győzelme, akkor, de csak akkor fognak az a hatalmas szellemének méltó emléket emelni egy szabad népnek szabad fiai.“ A kolozsvári szociáldemokrata pártszervezet különben március 13-án (vasárnap) a Mátyás-szobor előtt tartott Petőfi-üznnepélyt. „Nagy falragaszok hirdették a gyűlést, amelyet a főkapitány előbb betiltott, de azután ünnepély címen tudomásul vette. A gyűlésen mintegy ötezer ember vett részt s a rendet „elvtársaink közül toborzott nagyszámú piros karszalagos rendezők tartották fenn“. A munkásdalárda a Marseillaise-t énekelte, majd Tatai Gyula ünnepi beszédében azt fejtegette, hogy 48-ban nem következett be a nép felszabadulása, bár a nagy „küzdelem egyik leglelkesebb bajnoka Petőfi Sándor volt“ (Kolozsvári Munkás, 1904. márc. 15.). Egy év múlva, 1905. március 19-én két ünnepséget is tartottak a kolozsvári szociáldemokraták. Délután a Mátyás-szobornál népgyűlést, este a Tornavívóda nagytermében Petőfi-ünnnepélyt. A párt hivatalos lapja pedig kétoldalas vezércikkben foglalkozott a „márciusi forradaloméinak „1848. március 15 szülőanyja a proletárok jövő küzdelmeinek. A proletárság nem ünnepli a március 15-ikén kivívott szabadságot. Hogy 1848-ban megszűnt a jobbágyság, ezzel nem szűnt meg a proletárság elnyomatása is. A jobbágyrendszert felváltotta a bérrabszolgaság ... Az elnyomottak szabadság utáni vágya oly lelkesedéssel tört ki, hogy izzó lángba borult egész Európa, mintha csak egy ország népe lenne“ (Kolozsvári Munkás, 1905. márc. 15.). Az 1906-os évfordulót is ünnepli a kolozsvári munkássajtó. Az egyik lap a forradalmat méltatja, amelynek egyetlen méltó örököse a proletariátus. ,,A küzdő proletárság szánakozva nézi a múltak hagyományán élősködő polgári társadalom vergődését. A polgári társadalom uralma felett megkondult a lélekharang, uralmuk végnapjainak 12-ik órája ütött. .. Az örök emlékű márciusi napokon a proletárok dörgik az uralkodó polgári társadalom fülébe az eljövendő szabadságot... A proletároké a jövő, a polgári társadalomé a múlt... A proletárok forradalma nem ismer akadályt, mindent elsöpör útjából, legázol minden ócska hagyományt, amely a népszabadság útját állja“. Végül lázító felhívással fordul a dolgozókhoz: „Előre, proletárok! Munkások! Tegyük szabaddá az utat, amely a népjogokhoz vezet, mert csak ez lehet a célja az igazi forradalomnak“ (Erdélyi Munkás, 1906. március 1.). A másik kolozsvári szociáldemokrata lapban Juliusz aláírással jelenik meg vezércikk „Március nagy napjairól“. Petőfi mellett megjelenik Táncsics neve, s harcba szólít az igazi sajtószabadságért, a gyülekezési és szólásszabadságért, az önálló népképviseletért és jogegyenlőségért (Kolozsvári Munkás, 1906. márc. 15.). És ez így ment tovább. Évről évre megünnepelte Kolozsvár munkássága Petőfi és az igazi március szellemét. „Nem az értéknélküli, úgynevezett mondvacsinált forradalmat ünnepeljük, hanem az emberi szabadság igaz forradalmát, mert mi ma is forradalmi eszme harcosai vagyunk: szellemi fegyverekkel küzdünk az emberi jogokért, igazi szabadságért, egyenlőségért és testvériségért; szünet nélkül harcolunk az igazságért“ — olvassuk 1907-ben a felhívásban, amelyben jelzik az újabb ünnepséget a Mátyás-szobor előtti térségen (Erdélyi Munkás, 1907. márc. 1.). Ennek az ünnepségnek különös jelentőséget adott a koa