Igen, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
Isten időben • •Ú Jón Az óév és újév fordulóján az ember rákényszerül, hogy szemtől szembe nézze a világot, hogy föladja ábrándjait élet és halál kérdésében, és szembe nézzen eredendő időbeliségével. Időnket és gondolatainkat ilyenkor egyetlen szó uralja: hogy elmúlik. Elmúlás és változás, ami időtapasztalat és esemény, azaz történelem — a jövő aggodalmát, az időbe szorult gondot hozza felszínre. És mégis. A Szentírás vezérgondolata, mindent megelőző örömüzenete, már a kezdet kezdetén, az első lapokon és napokon más volt. Amikor ugyanis Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, akkor végső soron egy időt, vagy az időnek egy darabját, esetleg magát az időt áldotta meg. Kicsit úgy, mintha az idő alapjelentése szerint mindenféle változás nélkül való volna. Ugyanakkor abba az időszemléletbe, ami az egész Szentíráson végigvonul, nem az elmúlás lényeges, hanem az Úr érkezése. Az eredendő időbeliség, az élet időtapasztalata, az idő szorítása és a jövő aggodalma, a nyugalmat kereső emberi lélek nyomorúsága áll szemben egyrészt a páratlan nappal, a megszentelt idővel, másrészt Isten változatlan, maradandó hűségével. A világ változik. PÁL sokat idézett kijelentése szerint ábrázata elmúlik (1kor 7,31), de az időnek mégis van értelme. Amint Vályi Nagy Ervin írja: ha más nem is, de az ország mindenképpen, ami Krisztusban eljött és el fog jönni teljességében. És ez elég. A halál és az élet párbeszédére Krisztus érkezése tesz pontot. Tehát a világ nem is lehet más, csakis változó, töredékes és múlandó. Csorna Áron A KERESZTELKEDŐ JÉZUS Alaposan zavarba ejti nemcsak Jánost, a Bemerítőt, de az elkövetkező századok jámbor keresztény híveit és teológusait is. „Nekem van szükségem a te keresztségedre ” — csodálkozik a Jordán partján a Keresztelő. „ János keresztel, Jézus eléje járul. Talán azért, hogy megszentelje azt, aki őt megkereszteli. ” — tanakodik pár száz év múlva Nazianzi Szent Gergely. A tanácstalanság oka az, hogy az Egyház keresztsége (majd) az Isten gyermekévé válás szentsége (lesz), s ha Jézus ezt alapítaná meg a maga keresztelkedésével, az még csak érthető lenne — ám János bemerítése, melyből Ő kiveszi részét, egyértelműen más jelentésű: a bűnbánatra irányul. Hogyan fér össze mármost Krisztus Urunkkal a bűn, akár még bánat formájában is, ráadásul mindjárt tanító tevékenysége nyitányaként?! Amint aztán Jézus feljön a vízből, fellélegzik a keresztény köztudat. Innentől már mindenki a helyén van: a Szentlélek lebeg, az Atya szózatot intéz — egy villanásra „megtestesül” a teljes Szentháromság a Földön. Ezzel a jelenettel már sokkal szívesebben szembesülünk, többet tudunk kezdeni vele. Pedig csak nekünk vannak a dologgal gondjaink. Jézus nagyon tudatosan járja az útját. Keresztelkedése és keresztre menése ugyanahhoz a célhoz tart. Ő ott akar lenni a világban, ahol az embert legtöbbször megtalálja. S ha ez a „hely” a bűn, a halál, az Istentől elszakítottság — akkor az Úr egyenes léptekkel oda megy, és ott is marad, ott veszi fel „harcálláspontját”. Isten azt, aki bűnt nem ismert, ,,bűnné ” tette értünk — írja Pál. (2Kor 5,21) A Megváltó a Szentháromságot „húzza magával” oda, ahol addig Isten nem volt jelen: a bűnös ember isten távolságába, a halandó kétségbeesésébe — hogy innentől mindörökké minden helyzetben Isten letagadhatatlanul az emberrel legyen, s az ember (te meg én) a legmélyebb sötétségeket megjáró pillanataiban is a Háromsággal élhessen. Nobilis Márió T 3