Igen, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

Isten időben • •Ú Jón Az óév és újév fordulóján az ember rákényszerül, hogy szemtől szembe nézze a vi­lágot, hogy föladja ábránd­jait élet és halál kérdésé­ben, és szembe nézzen ere­dendő időbeliségével. Időn­ket és gondolatainkat ilyen­kor egyetlen szó uralja: hogy elmúlik. Elmúlás és változás, ami időtapasztalat és esemény, azaz történe­lem — a jövő aggodalmát, az időbe szorult gondot hozza felszínre. És mégis. A Szentírás vezérgondolata, mindent megelőző örömüzenete, már a kezdet kezdetén, az első lapokon és napokon más volt. Amikor ugyanis Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, akkor vég­ső soron egy időt, vagy az időnek egy darabját, eset­leg magát az időt áldotta meg. Kicsit úgy, mintha az idő alapjelentése szerint mindenféle változás nélkül való volna. Ugyanakkor abba az időszemléletbe, ami az egész Szentíráson végigvonul, nem az elmú­lás lényeges, hanem az Úr érkezése. Az eredendő idő­beliség, az élet időtapasz­talata, az idő szorítása és a jövő aggodalma, a nyu­galmat kereső emberi lélek nyomorúsága áll szemben egyrészt a páratlan nappal, a megszentelt idővel, más­részt Isten változatlan, ma­radandó hűségével. A világ változik. PÁL sokat idézett kijelentése szerint ábrázata elmúlik (1kor 7,31), de az időnek mégis van értelme. Amint Vályi Nagy Ervin írja: ha más nem is, de az or­szág mindenképpen, ami Krisztusban eljött és el fog jönni teljességében. És ez elég. A halál és az élet pár­beszédére Krisztus érkezé­se tesz pontot. Tehát a vi­lág nem is lehet más, csa­kis változó, töredékes és múlandó. Csorna Áron A KERESZTELKEDŐ JÉZUS Alaposan zavarba ejti nemcsak Jánost, a Bemerítőt, de az elkövetkező századok jámbor keresztény híveit és teológusait is. „Nekem van szükségem a te keresztségedre ” — csodálkozik a Jordán partján a Keresztelő. „ János keresztel, Jézus eléje járul. Talán azért, hogy megszentelje azt, aki őt megkereszteli. ” — tanakodik pár száz év múlva Nazianzi Szent Gergely. A tanácstalanság oka az, hogy az Egyház keresztsége (majd) az Isten gyermekévé válás szentsége (lesz), s ha Jézus ezt alapítaná meg a maga keresztelkedésével, az még csak érthető lenne — ám János bemerítése, melyből Ő kiveszi részét, egyértelműen más jelentésű: a bűnbánatra irányul. Hogyan fér össze mármost Krisztus Urunkkal a bűn, akár még bánat formájában is, ráadásul mindjárt tanító tevékenysége nyitányaként?! Amint aztán Jézus feljön a vízből, fellélegzik a keresztény köztudat. Innentől már mindenki a helyén van: a Szentlélek lebeg, az Atya szózatot intéz — egy villanásra „megtestesül” a teljes Szentháromság a Földön. Ezzel a jelenettel már sokkal szívesebben szembesülünk, többet tudunk kezdeni vele. Pedig csak nekünk vannak a dologgal gondjaink. Jézus nagyon tudatosan járja az útját. Keresztelkedése és keresztre­ menése ugyanahhoz a célhoz tart. Ő ott akar lenni a világban, ahol az embert legtöbbször megtalálja. S ha ez a „hely” a bűn, a halál, az Istentől elszakítottság — akkor az Úr egyenes léptekkel oda megy, és ott is marad, ott veszi fel „harcálláspontját”. Isten azt, aki bűnt nem ismert, ,,bűnné ” tette értünk — írja Pál. (2Kor 5,21) A Megváltó a Szentháromságot „húzza magával” oda, ahol addig Isten nem volt jelen: a bűnös ember isten­ távolságába, a halandó kétségbeesésébe — hogy innentől mindörökké minden helyzetben Isten letagadhatatlanul az emberrel legyen, s az ember (te meg én) a legmélyebb sötétségeket megjáró pillanataiban is a Háromsággal élhessen. Nobilis Márió T 3

Next