Irodalmi Szemle, 1977
1977/1
Szokatlan és talán lehetetlen is megírni azt, amit az ember megfestett. Más a szó, és egészen más a szín, a forma, a vonal, a kép kompozíciója, felépítése, mint az irodalom bármely műfaja. A Szerkesztőségnek megígértem ugyanis, hogy a „Csallóközi tájak, csallóközi emberek“ cím alatt megrendezett kiállításomon szereplő képeimről írok, s most, mikor a toll a kezemben van, érzem, hogy a látott vizuális élményeket csak láttatni és nem leírni lehet. Azt hiszem, ez a titka annak is, hogy nehezebben tudok címet adni egy képnek, rajznak, mint megfesteni vagy megrajzolni azt. A cím, úgy érzem, irodalmat erőltet a képzőművészetbe és ezért legszívesebben minden képemet a megkülönböztethetőség kedvéért úgy jelölném meg, ahogy sorrendeben születnek: Első Kép, Második Kép, Harmadik Kép, stb. vagy maximálisan úgy — ha már nagyon kell a megkönnyítés a nézőnek , hogy: Emberek, Tájak, Tárgyak, de azt hiszem, a műélvezetet úgy istenigazából az adja, ha a néző maga fedezi fel a mű tartalmát, ha a művön keresztül találkozik a szerzővel, meglátásával, a művész világával. Ha ez a világ élményekből született, nem laboratóriumokban kiagyalt vegyészeti kotyvalékból, akkor a közönség és a művész találkozása létre is jön. Létrejön akkor is, ha a művész formanyelve új, szokatlan, nem konvencionális. Tovább megyek, és szeretném aláhúzni, szükséges, hogy minden művész keresse az új kifejezési formát, teremtse meg saját világát, saját élményeiből merítve. Visszatérve a „Csallóközi tájak, csallóközi emberekéhez, bár a Mátyusföldön születtem, ahol a Diószegről Ábrahám felé vezető úton volt ugyan egy kis emelkedés.