Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-05-15 / 1. szám
2 Az elejétől a végéig csak egyetlen hős van: a nép... MICHELET Irodalmi Újság 1957 május 15 Egy igazmondó kommunista szemtanú — Peter Fryer könyve — séf őrizte. ,,A becsületes kommunisták”, írja Fryer, „látták, hogy gyalázatos hírbe keveredett a párt s az ideológia bűzlik azoknak a szegény embereknek az orrában, akiknek a sorsát minden odaadásukkal meg akarták szépíteni. Csoda-e, ha a népforradalom mellé álltak, csoda-e, ha ők is ellentálltak a szovjet támadásnak?” Moszkva úgy tanítja, hogy a történelem immár a szocialista országok mintázó kezébe került s a szocialista országok élén a példamutató Szovjetunió áll. Ez a tanítás: parancs, az alattvalói hűség, jobbágyi engedelmesség és alakítható gondolkodás próbaköve. Harich professzor titkos emlékiratának bizonysága szerint ma már a legtöbb kommunista is tagadja ezt a hittételt a szovjet tömbben, ha nem orosz anyától született, a magyarok azonban tovább mentek s pár hónapig a kötelező szovjet történelemfilozófia ellen csináltak világtörténelmet a szabadságharcban s később az önkéntes sztrájkok alatt. Muszáj tehát ráfogni a magyar népforradalomra, hogy ellenforradalom volt, máskülönben megsemmisül a szovjet nagyhatalmi politika világnézeti elkendőzése, szétfoszlik a hamis ige az „első szocialista ország” abszolút kiváltságáról a történelmi fejlődésben. Aki nem hiszi el, hogy tavaly ősszel Magyarországon fasiszta ellenforradalom dúlt, nem hisz többé a Szovjetunió rangelsőségében sem, felrúgja a hatalmi rangsort, amelyet a Kreml a moszkvai ültetvényesek és keleteurópai rabszolgáik közt elrendelt. Ezért olyan fontos Peter Fryer tanúvallomása. „Szembe kell néznünk egy morális kérdéssel”, idézi magyar kommunista barátját. „Van-e jogunk rákényszeríteni a párt uralmát egy országra, ha a lakosság nagy többsége nem kér belőle? Még ha objektíven, még ha az általunk imádott történelmi szükségszerűség szerint a párt képviseli is az ország s a nép legjobb érdekeit! Még akkor is, ha ezek az érdekek — mondhatnám nagyhatalmi érdekek — kiterjednek egy szomszéd szocialista országra.” A tisztulás idejére, teszi hozzá a magyar kommunista, a pártnak be kell érnie másod- vagy harmadrendű szereppel egy Népfront-kormány hátsó ülésein. Nem egészen két hónappal a könyv megjelenése s körülbelül öttel e budapesti beszélgetés után hasonló önbírálat derült ki a tíz évre ítélt Wolfgang Harich keletberlini kommunista professzor titkos emlékiratából. Fryer s a többi megvilágosodó szakadár kommunista hosszan tartó morális elvakulás és belső lemondás után szégyennel vegyes bűnbánattal visszafordul ahhoz a kigúnyolt, osztályfeletti morálhoz, amely előbb-utóbb minden politikai rendszerben fellázad az intézményesített emberkínzás, elvekkel takargatott önkény s az öncsalást követelő hűség ellen. Rengeteg a friss hant Budapesten, a gyermeksír az utcákon, ismét megtelnek ártatlanokkal a börtönök, elhurcoltakkal a határmenti faluk, menekültekkel az idegen országutak, de talán még több azoknak a száma, akik október óta megint pirulás nélkül nézhetnek a tükörbe s nem kell többé meghasadt lélekkel járniok a világban. O V Az a hatalom, amelynek kétszázezer orosz szuronyra volt szüksége ahhoz, hogy feltápászkodjék a porból, ahová az isteni igazságszolgáltatás és halálosan sebesült hazám sújtotta — az a hatalom elfojtott minden jogot, minden törvényt és minden szabadságot szerencsétlen, jobb sorsa méltó hazámban. KOSSUTH LAJOSA kommunizmus, úgy látszik, olyan hitvallás, amelyben kiábrándulás által lehet megvilágosodni. Ahhoz, hogy az igazság megkönnyebbítő nyugalma leszálljon a lélekre s önbíráskodó komédiák után az elnyomott tisztesség felüli kerekedjék a taktikázó rajongáson, a kommunista hívőnek meg kell tagadnia mindazt, ami eddig politikailag testet öltött az Igéből. Ritkán mondják a szakadárok, hogy az Ige hamis. Csupán annyit vallanak be, legtöbbször maguknak is, hogy terjesztése apostolok helyett latrok kezébe került. A föld alatt rejtőzve a kommunisták szívesen hasonlítják magukat az őskeresztény vértanúkhoz; megvilágosító kiábrándulásuk közben aztán rájönnek, hogy a hitnek eddig csak Simon mágusai voltak s nem Szent Páljai. A régebbi szakadárok vagy hitehagyók, például ,,A ledőlt bálvány” — The God that Failed — című önvallomás-gyűjtemény szerzői: Koestler, Silone s a néger Richard Wright a harmincas években csömörlöttek meg a tisztogató perektől, tatár vérfürdőtől s mindattól, ami zárt ajtók mögött lefolyt önkéntes lealacsonyodásban, mellverő aljasságban és önbecsmérlésben Katalóniától New Yorkig. Koestler ironikus hasonlatával élve, úgy jártak, mint a kötéltáncos, akinek elpattan a kifeszített drótja — a világnézeti drót — s ott hempereg és vergődik a polgári társadalom mentőhálójában. Jóval szerencsésebbek voltak azok a mostani szakadárok: az angol Peter Fryer, a francia Claude Roy, a német Wolfgang Harich s az olasz Eugenio Reale, akiket egy nemzedék múlva a magyar szabadságharc térített észre s úgy szakadtak el Moszkvától, hogy rögtön újjászületett bennük a hit az ember(Folytatás az előző oldalról.) Most hány éves is vagyok? És ősz van. Mellettem a kazal alsó lankáin feleségem és fiam. Milyen nyelven fogsz megszólalni, te egyéves? Mi lesz velünk valamennyiünkkel? Fénycsóva. Autó. Idegen hangok. Az asszonyokat és gyermekeket összeszedik a kazlakból. A férfiakért legközelebb jönnek. Az asszonyok riadtan néznek férjükre, aztán a gyerek miatt mégis csak elmennek. A férfiak egyedül maradnak. A szél zizegteti a szalmát, a távolból (a távolból? a hazából!) hallani a gránátok undok vakkantásait és a közelben egy korai kakas kukorékol. Jelenet a huszadik század második feléből. Az apa fekszik a kazal aljában és látja, a mennyire látja, a jövőt. A hazát újra beborítja a rémkorszak. A gyűlölt és ezerszeresen lelepleződött hazugságok újra elöntenek majd mindent. Az elmúlt tíz esztendő minden szennye és gazsága felújításban kerül színre. Jön a borzalom, és már meglepetés se lesz. Jönnek a szólamok és a porok, jönnek a munkaversenyek és a káderlapok, jön a kötelező önkéntesség és az önkéntes elaljasulás. A táborokat újra megnyitják és a börtönök megtelnek. A fórumon százszorta hitelüket vesztett gyilkos senkik fognak ágálni és a nyomdák ontani fogják a sortelmét a türelmes papiroson. A keleti táborokban az éhség, a reménytelenség és a düh fogja sorvasztani az elhurcolt férfiak ezreit, míg asszonyaik támolyognak, amíg bíznak céltalan életükben. A Nyugat persze jó lesz. Ad alig hordott meleg ruhát és erős cipőt, M ben. Nem hontalanok a világban, mint voltak a korábbi hitehagyók és elpártolók, nem fuldokolnak a sívó parton, kivetve a közösség langyos tengeréből, nem hemperegnek egymás hegyén-hátán a polgári társadalom mentőhálójában. Azt a naiv fiatalkori rajongást szerezték vissza a magyarok által, amely eredetileg hamis útra vezette őket, a Simon mágusok közé. Koestlerék hamis bálványt imádtak ifjúságukban, a bálvány később milliószámra nyerte fiatal áldozatait a megszállt területeken, de nem tudta megemészteni. Az öregek csak elpártoltak tőle, egyenként, a magyar ifjúság belülről hasította fel, egyszerre. Peter Fryer, kommunista angol újságíró, éveken át a londoni Daily Worker s a budapesti Szabad Nép munkatársa Magyarországon járt a szabadságharc alatt s szemtanúként bízza a történelem ítélőszékére vallomását, hogy az októberi forradalom egyetemes népfelkelés volt. Ugyanaz a hadsereg öldökölte 1956-ban az ország legjobb fiait s hengerelte tankok alá a népakaratot, amely tizenegy évvel előbb leszámolt Hitler zsoldos helyőrségével, írja Fryer. De a mészárlás szerinte csak az egyik tragédia. A másik, mélyebb tragédia az, hogy a párt, amelynek ő Angliában önfeláldozó hittel másfél évtizedig szolgált, nyolc éves korlátlan magyarországi uralma alatt nem adott egyetlen jó napot a népnek, ellenkezőleg: rettegésbe és nyomorúságba rekesztette s azzal a szemforgató ürüggyel, hogy védi a kizsákmányolók visszatérése ellen, rászabadította szadista zsoldos söpredékét s cenzúrával, szellemi kényszerzubbonnyal, börtönnel, kínzókamrával, gyilkolással egy helytartó oligarchia hatalmát, villáit és fényűzőad tejkonzervet és tágas tábort, munkát és lehetőséget új életre. Az elcsigázott tízezrek hozzáláthatnak új életet építeni. Idegen hangok, színek, szagok, ízek kavargásában próbálnak majd tájékozódni,ügyeskedni. Ki szerencsés lesz, ki nem. Ki tudja a nyelvet, ki nem. Ki hamar otthonra talál, ki hónapokig éli majd az egyre áporodó táborlétet, míg végre ... Míg végre mi? Letelepedés? Ideiglenesen, vagy véglegesen? Igaz, ha majd éjjel kopognak, tudni fogjuk, hogy csak a táviratkihordó lehet. Igaz, az adott szó adott szó lesz. Az élet nem fog harapni, mint otthon. Aztán lassan megkettőződünk valahányan. Nyelvében él a nemzet és nekünk két nyelvünk lesz. Régi mozdulataink lassan lekopnak, s újfajta mozgásunk lesz. Ínyünk csak nagynéha idéz fel feledt ízeket és néha egy-egy táj torkon ragad majd, mert egy másikra emlékeztet. Gazdagabbak leszünk kettős nyelvünkkel és énünkkel és szegényebbek, mert az egyik, az az egyik már sohasem lesz olyan igazi. De esténként egy hanglemez, egy verskötet, vagy regény újra visszahoz mindent. Újra eggyé válunk, újra önmagunkká válunk, s talán ráébredünk arra, hogy mindent megmenthetünk, írnunk kell és olvasnunk. Lehet, hogy a haza mi vagyunk. Lehet, hogy a nagyvilág, ahol szétszóródunk az Ararát hegye, s ezen vészeljük át az időt, amíg a gonosz áradat szennyes tajtékja elül, s a hajnali piros égbolton megjelenik a fehér galamb a zöld gallyal. agyarország volt az első idegen ország, amit Peter Fryer, a fiatal angol kommunista évekkel ezelőtt meglátogatott. Tizennégy évig dolgozott a pártban, kilencig a Daily Worker szerkesztőségében, elég gyakran írt a Szabad Népbe, részt vett a Rajkper tárgyalásán, magyarán bevette az egész maszlagot s múlt év júliusában járt utoljára a forradalom előtti Magyarországon. Az októberi napok alatt Nagy Imre utasítására kapott vízumot a londoni követségtől s 27-én jutott Bécsből Hegyeshalomra. Az első, amit Fryer az országban látott, az ávó műve volt Magyaróváron. Később bement Győrbe, járt a bábolnai állami gazdaságiban s október 31-én egy osztrák kocsin eljutott Budapestre. A baj sztálinista gazdáival már a magyaróvári vérfürdőnél elkezdődött. „A város szegény”,’írja könyvében, „s a szegénységen nem könnyített a szocialista máz, a vörös csillag, a sok jelszó, Lenin, Sztálin s (az utolsó napokig), Rákosi arcképe, a köszöntés, hogy elvtárs s a kötelező május elseji felvonulás . . . Tizenegy évi népi demokrácia után eddig jutottunk. A titkosrendőrség olyan távol élt a néptől, annyira idegen volt, olyan gonosz és kegyetlen, hogy a védtelen tömegre fordította fegyverét s gyilkolta a népet, amely állítólag ura volt az országnak ... Ez nem fasiszták és reakciósok szervezett ellenforradalma! Az egész nép támadt fel s vele együtt az egyszerű párttag a szocialista társadalomnak álcázott rendőri diktatúra ellen, amely a szovjet hadseregre támaszkodott.” Effélék álltak Fryer jelentésében, amit lapjának, a Daily Workernek írt a magyaróvári halottasház szagával az orrában, ezrek zokogásával a fülében, a lassan pergő arany levelek alatt. A cikk sose jelent meg. „A Daily Worker sztálinistái”, írja a könyv vége felé „a vörös Csepel hosiers puszta öklével szemben odaálltak a robbanólövedékkel exportált szocializmus mellé”. Győrött munka közben látta a forradalmi tanácsokat, vagyis a mélyből feltörő s nem az idegen fegyverekkel felülről diktált forradalmat. Mint minden társadalmi földindulásban, ezúttal is sok volt a beszéd, vita, szófecsérlés, jövésmenés, küldöttség — egyébként is sok szóból ért a magyar ember —, de ugyanakkor polgári büszkeséggel s kirobbanó szervező érzékkel végre az élre kerültek azok a fiatal férfiak és nők, akik az orosz elnyomásnál is rondább ávós rémuralom alatt sorvadoztak. „Olyan embereket láthat itt”, mondták neki Győrben, „akik napról napra fejlődnek”. Bábolnán Fryer egyetlen idegen szemtanúként „mikrokozmosz”-ban figyeli az országos feltisztulást: elpárolgott az állami gazdaság városból szalasztott kiskirálya, egy stréber vasmunkás, odavaló emberek veszik kezükbe az igazgatást, napvilágra kerülnek a káderlapok, az üzem a szeme láttára kezd tapogatózni a demokratikus önkormányzat felé. Mint az egy-két napos bábolnai csikók, még botladozik, bukdácsol az első lépéseknél. „Kicsit lassan megy a dolog”, mentegetőznek előtte az ülésen, „de hát értse meg, nincs semmi gyakorlatunk a választásban”. Akkor szakadt le az utolsó hályog Fryer szeméről. któber 31-én ért be Budapestre. A hatalom megoszlott Nagy Imre kormánya s a fegyveres nép közt, amelyet a forradalmi tanácsok képviseltek. A tanácsok, írja a győri fejezetben, egyszerre voltak a felkelés s a népi önkormányzat szervei. Budapest utcáin üvegcserepek, kibelezett házak és tankok, temetetlen holtak — egy vérbefagyott aggastyán, cipóval a hóna alatt — és diadal; a város, írja Fryer, beiktatta halhatatlan nevét a bilincstörő, harcos városok: Párizs, Petrograd, Kanton, Madrid, Varsó sorába. „Olyan égő hévvel gyakorolták a demokráciát, mintha Budapest népe a csontjában érezné, hogy rövid a közjáték.” Diadalmas szerelem volt ez a véres romhalmazon, halálra szánt serdülők szemérmetlenül vad és szép szeretkezése a szabadsággal. Nem véletlen, hogy ugyanezekben a napokban egy francia írót arra a képre emlékeztetett, amelyet Delacroix festett 1830-ban a forradalmi Párizsról. Frigiai sapkás, félmeztelen, zászlótartó fiatalasszony lép át a holtakkal felavatott torlasz tetején. Franciaország, a népszabadság, a forradalom géniusza a vérforraló júliusi nap alatt. Körülötte a feltámadt nép, egy pisztolyos gyerek, Hugo füttyös, szemtelen kis hősének, Gavrochenak az őse, egy puskás férfi — a festő önarcképe —, ingujjban rohamozó munkások, polgárok s hátul a Notre-Dame kettős tornya lőporfüstben. Lesz még egyszer márványból egy ilyen zászlótartó lány a Gellért-hegy tetején is volt-e hát ellenforradalom Magyarországon, kellett-e orosz beavatkozás az „imperialista és ellenforradalmár puccs” ellen? Tizennégy esztendős párthűség után Fryer szenvedélyes tiltakozással fordul a rágalom ellen a magyar nép önkéntes tanújaként. Nem igaz, hogy Nagy Imre túlságosan jobbra csúszott. A november 3-i kormány volt 1947 óta első ízben a népakarat kifejezője, egy ország állt mögötte, elég ereje lett volna elbánni a felbukkanó ellenforradalmárokkal. De a magyar nép amúgy sem áhítozott a hajdani állapotokra. Munkások, bányászok, diákok s közkatonák kezében volt a fegyver, éppen úgy, mint negyven év előtt Péterváron, ezúttal azonban egy szovjetellenes szocialista forradalom védelmében s a maguk életének megszépítésére. A tankokat munkás- és diáktanácsok ellen s nem fehérgárdistákra szögezték az oroszok. Nem volt fehér terror Magyarországon, írja Fryer, s aztán, mintha hirtelen torkig telne a felesleges mentegetéssel, odavágja a szemforgató sztálinistáknak: „a kommunisták szabadon jártak, az ávó lábánál fogva a fákon lógott, kivégezték a kivégzőket”. Abból, amit látott, édeskevés került a Daily Worlderbe. Magyaróvári cikkét eltüntették, budapesti jelentéséből a szerkesztői fésücske kitépett 455 szót, egy csomó kifejezést átírtak. Kimaradt, hogy a nép 1947 tavasza óta először örült az életnek, kimaradt minden rossz szó Rákosiról, a magyar sztálinistákról s a titkosrendőrségről. „Jobb meghalni, mint élni, ahogy eddig éltünk” — idézte a szabadságharcosokat. Ez is kimaradt. Két oldalon át olvassa könyvében a szerkesztő fejére az „apróbb húzások”-at. November 4-én átment a követségre az angol újságírókkal, ott találkoztak vele a beszorult oxfordi diákok. Tőlük hallottam később — bevallom, tamáskodva — Fryer magatartásáról, ő volt legjobban megrendülve a tudósítók közül. Ügy meg volt rendülve, mint akit egy vallásos szertartás titkaiba avattak be. Az is történt csakugyan: az igaz szó szent titkába vezették be a magyar serdülők. Egy hét múlva Fryer kijött a leterített városból, Bécsben megírta az igazságot a szabadságharcról, inkább prózakölteményt, semmint tudósítást, s elküldte a Daily Workernek. A kézirat még a munkatársak szeme elé se kerülhetett. Fryer már Bécsben megtudta az elsikkasztást; akkor s azért határozta el, hogy leköszön állásáról. Hazatérése után kizárással fenyegették, ez a könyv volt a válasza, december végén aztán csakugyan kitaszították. Tizennégy évi párttagság s napszámos bérért vállalt újságírás után kilépett a szabad levegőre. Egy becsületes emberrel több van a világon, aki ezentúl a lelkiismeretére hallgathat. A magyaróvári halottasházban, kinyújtóztatott gyermekholttestek fölött gyúlt ki ez a lelkiismeret. „Az angol kommunista párt válsága”, írja Fryer a berekesztésben, „beleértőzik a kommunista mozgalom világválságába . . . Sztálin halott, de akiket ő tanított ki a politikai erkölcstelenség undorító módszereire, ma is uralkodnak államok és kommunista pártok sorsa felett. A Magyarország elleni szovjet támadás a sztálinizmus makacs feltámadásának a jele a szovjet politikában s nagyrészt megsemmisítette azt a jó munkát, amit három éven át a nemzetközi feszültség enyhítésére végeztek . . . Megcsonkított minket a sztálinizmus, kiherélte erkölcsi szenvedélyünket, elvakított a gaztettek iránt, ha a kommunizmus nevében követték el az ember ellen. Mi, kommunisták felháborodunk az imperializmus gaztettein — s ilyen van éppen elég —, de a felháborodás valahogy hamisan hangzik az ajkunkon s elhúzza tőle száját az angol munkás, aki egy-kettőre felismer s eltaszít magától minden szemforgatást.” Fryer ma is kommunistának vallja magát. cs. sz. 1. Pálóczi-Horváth György