Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1974-05-15 / 5-7. szám

1974 május - július bavágott. Éjjelente lehúztam az ablakot és ki-kiordítottam a hideg sötétségbe, hogy ’’éljen Parang !”. — Mondja, Dávid, kér­dezte Anikó, van magának egyátalán igazi példaképe ? — Már hogyne lenne ? Marczi­­bányi István. — Magával nem lehet ko­molyan beszélni. Egy ideje lerombolt falvak, tanyák közt száguldottunk. A nyílt pályán megállítot­tak. Katonák szálltak fel. Ismeretlen egyen­ruhát viseltek, de karszalagjukon örömmel vettük észre a Parang nevet. Nem értettük, miért akarják elvenni Stefán menetrendjét. Barátunk az ütlegek, rúgások ellenére sem adta oda könyvét. Erre a katonák mindany­­nyiunkat összevertek puskatussal, aztán végigcsókoltatták a csizmáikat. Végül a ko­csi előtt kellett felsorakozniuk, bekötötték a szemünket, és már hallottuk a kivégző osztagnak adott idegen vezényszavakat, s a zavarok csettenését is, mikor az úr a folyosóvégi fülkéből, aki mindeddig nem állt szóba velünk, felsóhajtott : — Hej, Szent- Kázmérkútja, nem látlak többé viszont. — Mi az, maga ismerős Szent-Kázmérkútján ? kérdezte a parancsnok. — Már hogyne lennék ismerős, ott vagyok honn, ott az én világom. — Akkor ismeri Pockleréket is. — Évekig udvaroltam a kisebbik Pockler lánynak, aki később Febringben ment férj­hez, s most állítólag nagyon boldogtalan. — Istenem, milyen kicsi a világ, mondta a parancsnok a szemét törölgetve. Na, szánja­nak vissza a vagonba, majd megtoljuk ; a cigány sem hegedül kidöntött eperfán ... — De nem ám, kacagott a hallgatag úr, csak majd ha hetet borjadzik a kántor ma­laca ... — Szimpatikus ember ez a főkapi­tány, mondta Leila és még hosszasan inte­getett a távolba vesző kivégző osztagnak, amely díszlövésekkel válaszolt. — Vadállat, ellenkeztem.­­— Ugyan, jólelkű fiú, az érzé­kenységét próbálja agresszivitással kompen­zálni, vélte Anikó. Erre, meg kell adnom, elég durván feleltem. Mire Anikó : — Ma­ga a vadállat, maga, a piszok Marczibányi­­jával együtt ! Szabadszállás irdatlan rendezőpályaudvar a hegyek közt. — Öt percük van az átszál­lásra, hallottuk a vízesések dörejét túlhar­sogó megafont. Két vagon állt az egész pályaudvaron. Az egyik zsúfolásig tele jó­kedvű emberrel, még a tetőn is gitároztak, harmonikáztak, s hívtak, hogy szálljunk fel mi is.­­— De nincs hely !­­— Majd összébb­szorulunk ... A másik kocsiban senki sem ült, pedig sokkal kényelmesebbnek látszott. — Miért ? kérdeztem egy hivatalos képű férfitól, de az csak köpött egyet, nem szólt. Nem szállt át egyikünk sem, s öt perc múlva tényleg megtolattak. Ekkor egy fér­fi rohant a kocsink után, s nagy nehézkesen felkapaszkodott. Hosszú ideig gyanakodva méregettük, csak Henrik mesélt neki vicce­ket, de később megbarátkoztunk vele. Al­fonznak hívták, s több ízben elmondta, hogy van egy unokatesvére, aki cukor nélkül isz­­sza a teát, és egy másik unokatestvére, aki négy cukrot tesz a csészébe. Fantasz­tikus, — ezt mondta mindenre. Ködszürke vidékeken futott a kocsi. Időn­ként Henrik meg-megkérdezte valamelyi­künket, hogy ’’Wie geht’s Herr Doktor ?”. — Fantasztikus. Sötét éjszaka volt, mikor a kocsi megint leállt. Reggel Margittal sé­tálni mentem a töltés alatt. Pár lépés után egy tó partjára értünk. A szomorúfüzek, mint orrmányukat lóbáló, fülükkel legyező öreg-öreg zöld elefántok ittak a vízből. A kék tükrön hattyúk és vadkacsák úsztak a felhők remegő visszképei között. Köröskörül rózsaszín hegyormok. A tó partján veran­­dás, balkonos kis faházak. A fenyvesek su­sogtak. A tücskök ciripeltek. Egy dongó zúgott át a réten ... A kocsi lassan meg­indult. — Jaj, lemaradunk, kiáltott Margit. — Annál jobb, legalább itt maradunk. — Nem, nem hagyhatjuk a többieket ! Margit futott a kocsi után, hátra-hátra nézve, kö­­vetem-e. Sikerült felsegítenünk egymást össze-vissza horzsolva kezünket-lábunkat. Oszkárvárt mennyi ideig vesztegeltünk ? Megtekintettük az állomástól nem messze emelkedő várromot. — A délnyugati fal a XX. századból való, közölte az idegenveze­tő. — Fantasztikus. A vár alatt megnéztük a glamocén alépítményt is. Ezek a marad­ványok bizonyítják, hogy a környék már a keramin hódítás előtt is lakott volt. Anikó jegyzeteket készített. XII. Bölcs Oszkár csonka lovasszobra előtt csoportképet csi­náltattunk magunkról. Nem tudom mióta utaztunk tovább, ami­kor az úr az utolsó fülkéből szinte kirob­bant, s idegesen, majdnem hogy őrjöngve mutogatott egy hegyoldalba kapaszkodó te­lepülés felé . — Az ott Febring, kiabálta. Később kalauz szállt fel a kanyargós pályán lassan guruló kocsira, és irányismeretlenségi pótlékot hajtott be mindannyiunkon. — Ez ellen a leghatározottaban tiltakozom, mondtam a dülhől remegve, de méltóság­­teljesen.­­—­ Kérem, tiltakozását majd fel­terjesztem az illetékeseknek. Kocsink egy ízben vakmerő vonalú völgyhídon mennydörgött át. Mind a szé­dítő mélységbe bámultunk. Henrik kikö­pött, aztán ki is ugrott az ablakon , a sok­száz méterrel alattunk bukdácsoló hegyipa­tak szikláin zúzta szét magát. Leila szerint reménytelenül szerette Anikót. "Most ugrik a majom a vízbe”,­­ mond­tam még néha, például mikor ananász kon­­zervet nyitottunk. — Szegény, ezt a tájat már nem látja, jegyezte meg szavaimra Leila a fejét elfordító Anikóra pillantva. Valóban kellemes sárga-piros kiserdők közt suhantunk. A párás messzeségben kék és lila hegyvonulatok rétegeződtek egymás mögé. Az alagút váratlanul ért. Kapkodva húz­tuk fel az ablakokat. — Dávid, könyörgött Margit, Dávid, fogd meg a kezem. — Hagy­juk a melodrámát ! válaszoltam. Azóta tel­jes sötétségben rohanunk. Egy hete ? Éve ? Évszázada ? Ki tudja ? Az emlékezetem is kihagy. Foszlányokba kapaszkodom. Zöld elefántok orrmányába. Felhők tükörképé­be. Füstbe. Susogásba. Vajon mi lett a röp­labdautánpótlással ? MÉLYSÉG. (Monodialogus) L.G. — Valid be, elég könyű dolog ilyet írni, mint ez az Utazás. L.G. — Mély. Az élet értelme és értelmet­lensége, meg minden. L.G. — Nem szégyelled magad ? L.G. — (rövid hallgatás után) — De . . . De azt azért nem mondhatod, hogy túl hosz­­szú. L.G. — Még szép. Tehát érzed, hogy ezt így folytathattad volna még vagy száz olda­lon. L.G. — (naiv büszkeséggel) — Akár öt­százon is. Az ember egyszerűen szabadjára engedi a fantáziáját. L.G. — A legrosszabb írók engedik szabad­jára a fantáziájukat. Valamirevaló író ép­pen ellenkezőleg, megzabolázza a képzele­tét, formába, logikus cselekménysorozat­ba, összeálló képbe szorítja. Nagyobb fan­tázia kell ahhoz, hogy egy segédkönyvelőt megindokoltan átvigyünk az egyik szobából a másikba, mint hogy Naszreddin Hodzsát végigsétáltassuk az Elvarázsolt Kastélyon. L.G. — Azért az, hogy a szomorúfűz olyan, mint egy zöld elefánt, nem rossz. L.G. — Megjárja. Kicsit erőltetett, de meg­­járja. De hát tudod, a hasonlatok... Minden hasonlít valami másra. Tovább megyek : minden szimbolizál valamit. Ha nem vigyá­zol, egykettőre elsüllyedsz a mélyértelmű értelmetlenségben. Az élet olyan, mint egy paradicsommadár : elszáll... Az élet olyan, mint egy vasaló : nehéz ... L.G. — A hasonlatok ellen vagy ? . L.G. — Nagyon szertem a hasonlatokat. Azok tartják össze a világot. Legalábbis a világképeket. Csak azt mondom, csínján kell bánni velük. És vigyázz az öltözködé­sedre is. Ha szmokingban látogatod meg az ólombánya rabjait, nem könnyed vagy, hanem nyegle. Ha búváröltözetben állsz a pocsolya közepére, nevetséges. L.G. (mint aki egy bankjegyet talált) — Az igazi író mindenhol meztelen ! L.G. — Ez jól hangzik. Sajnos, a stílus öltözködés. L.G. — Szerintem inkább vetkőzés. L.G. — Vetkőzés is. L.G. — Öltözködés és vetkőzés egyszer­re ? Ez lehetetlen. L.G. — Csak az igaz, aminek az ellenke­zője is igaz. L.G. — Szóval már az aranyköpéseknél tartunk. Ezeknél a fogalmi dugóknál. L.G. — Szóval már a szójátékig süllyed­tünk. L.G. — Lassan megvirrad. Végre talán megmondanád, hogyan gondolsz könyvekről írni. L.G. —■ Gyere, kimegyünk a konyhába. Azt hiszem, maradt estéről egy kis gríz.. . Na, nem sok... Hát idefigyelj, pontosan úgy mint az emberekről : öltöztetve-vetköz­­tetve és közben öltözve-vetközve. Értjük ? (Tejbegríz és hajnalpír) IRODALMI ÚJSÁG Megjelent KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ harmadik verseskötete, a ’’POGÁNY DIASZPÓRA” Ára : 4 dollár, plusz a postaköltség Megrendelhető az ’’Irodalmi Újság” címén: 32, rue du Faubourg Montmartre 75009, PARIS Ugyanitt megrendelhető a költő két korábbi verseskönyve : ’’JÉGVIRÁG” (1966) és ’’ZENIT” (1969) Áruk : kötetenként 3 dollár, plusz a postaköltség. A ZORD IDŐ PASSUTH LÁSZLÓ ÖNÉLETRAJZÁNAK ZÁRÓKÖTETE MÚLT ÉV KARÁCSONYÁRA jelent meg, ide nyugatra kissé később érkezett Passuth László önéletrajzi regényciklusának harma­dik kötete ; a nagyméretű, igényes vállal­kozás 25 évet ölel fel, de megírása is — persze megszakításokkal — vagy 8-10 évet vehetett igénybe. A most megjelent rész korunk egyik legdrámaibb szakaszát idézi : 1934-től a háború kitörése napjáig s az ol­vasó feszült érdeklődéssel nyúl a könyv­höz, hiszen a napok hordalékában saját életrajzának töredékeit is fellelheti. A cím elgondolkoztató és jellemző a tör­téneti regények írójára. A Kutatóárok a fiatalság félig elfelejtett emlékeiről, a Réz­kor a delelőjére még nem jutott férfi éle­téről számol be, a harmadik kötet címét, a Gyilokjáró-­ Passuth az utószóban magya­rázza meg : e régi magyar kifejezés a középkori vár falkoronáján futó folyosót jelenti, ahonnan a védők kikémlelhettek az ostromlókra. ”Az ostromlók mindig többen, a védők mindig kisebbségben”, fűzi hozzá a szerző. A szimbólum szép és kézenfek­vő, de azt hiszem, hiba könyvnek olyan címet adni, amit aztán utószóval kell meg­magyarázni. Elgondolkoztatásra késztet a műfaj meg­határozása is. Regény, olvasom a cím alat­ti megjelölést. De mire a könyvet leteszem, fel kell tennem e kérdést : Vajon tényleg regényt olvastam-e ? Hiszen történelmet kapok s legfeljebb azt mondhatnánk, hogy mindnyájunk élete s korunk története is ’’kész regény”. Az olvasó valahogy inkább azt érzi, hogy az író a bűvös regény szó­val fejére húzza a láthatatlanná tevő sip­kát, visszasétál a múltba , azt és úgy írja meg, ahogy jónak látja anélkül, hogy a hivatalos történelemszemlélettel összetűzés­be kerülhetne, hiszen ’’mindössze regény­ről van csak szó”. AMÍG AZ ELSŐ KÉT KÖTET közel húsz évet tárgyal, a harmadik, vaskos, 600 lap­nál is terjedelmesebb könyvbe hat év tör­ténete is alig fér bele ; nem csoda, hiszen ezekben a gondterhes esztendőkben annyi minden történik a világon is, Magyarorszá­gon is. A hatalmas anyag legtávolabbi köre Eu­rópát, nagyritkán az azon túli világot öle­li fel : egymás után vonul el előttünk Sán­dor jugoszláv király marseilles-i meggyil­kolása, Mussolini abessziniai hadjárata, Dollfuss és Schuschnigg élet-halál küzdelme a nácizmussal, VIII. Edward lemondása, vissza-visszatérően a spanyol polgárháború, Berchtesgaden, Chamberlain, a háttérben a zsörtös Churchill , München, Ciano, az üvöl­tő Hitler — egészen a háború első napjáig, a Westerplatte küzdelméig, Lengyelország perceken belül várható tragikus összeom­lásáig. Az anyag nagy része átvétel az egykori lapokból, így is félelmetes és drá­mai a körkép s ezt szerencsésen egészíti ki néhány külföldi utazás személyes tapasz­talata, majd az utolsó részben a sokszor idé­zett Harold Nicholson-féle napló, amely pon­tosan és hitelesen mutatja be az eredetileg békés angol közvélemény teljes átalakulá­sát a háború küszöbén. A KÖZÉPSŐ KÖR — s ez terjedelmével, mondásának súlyával is dominál — a hazai eseményekkel foglalkozik. Politikusaink — akiket indulat és néhány kivételtől eltekint­ve kritika nélkül sorol fel — széles ívet fut­nak be szürke tehetségtelenektől a képzet­len dilettánsokon át (Gömbös) a tanáros, nagytudású, életében és öngyilkosságában szószerint halálosan tisztességes, anakro­nisztikus Teleki Pálig. Aki az első kötete­ket nem olvasta, meglepődhet,mennyire tar­tózkodik a szerző az állásfoglalástól. De ta­lán ez is hozzátartozik tapintatához, vagy óvatosságához, az elöljáróban említett bűvös sipka-elmélet kiegészítéséül. Így aztán — mint az előbbi kötetek ismertetésében is írtam — személyes megjegyzések híján a politikusok képe kevésbé árnyalt, mint le­hetne. Gömbösről alig tudunk meg valamit, Szálasi — bár szerepe majd csak később kezdődik — átvonuló statiszta. Az egyedüli, valóban démoni portré Imrédyé, kezdve a fiatal, zseniális bankembertől az egyre fo­kozódó, egyre hisztérikusabb megalomániá­sig s tetőz a nagy, Horthynál lezajlott je­lenettel, mikor a bizonyítékok terhe alatt összetörve, ájultan esik össze. PASSUTH nem fűz az eseményekhez kommentárt , legfeljebb egy-két szót, de ez nem csökkenti azok drámai menetét. Mint valami sorstragédiában, érzi az olva­só : az ország földrajzi helyzete miatt éppúgy, mint évtizedek politikai elszigetelt­sége miatt is elkerülhetetlen a tengelyhez * * Kutatóárok, Bp. 1966 •— Rézkor Bp. 1969 — Gyilokjáró Bp. 1973 (az első két mű­vei I.II. 1970 októberi száma foglalko­zott). való kötöttség ; német parancsra, sokak örö­mére és kárörömére meg kell szavazni a zsidótörvényeket és a müncheni osztozko­dás után aligha is lehet kimaradni a ké­szülő világháborúból. S mint egy Shakes­­peare-tragédia díszletére vetített futó fel­hők, úgy tűnnek fel e könyvben egymás után a korszak jó és rossz eseményei. A mozikban Garbo játssza Krisztina ki­rálynőt, Kabos nevetteti a közönséget a Me­­seautó­ban, s mikor Chaplin végigcsámpáz a Modern Idők­ben, még nem tudjuk, hogy tulajdonképpen nem az akkori, hanem a mai Amerikát viszi a vászonra. Az írók alkot­nak, megjelenik a legújabb Harsányi- és Bánffy-regény, Márai megírja a Válás Bu­­dán-t és a Féltékenyek-et, vihart kelt a Viharsarok és Kovács Imre Néma Forra­dalma. Mialatt a pesti aszfalton nyilas- és kaszáskeresztes felvonulók csizmái ko­pognak, a nagy magyar színpadi siker a Néma levente Bajorral és Törzs Jenővel . Zog albán király magyar feleséget választ s Szent-Györgyi Albertet Nobel-díjjal tün­tetik ki. Egy nappal a háború kitörése előtt a Margitszigeti Színpadon az Ahogy tet­­szik-et adják, Szabó Lőrinc fordításában Tímár József, Uray Tivadar, Major Tamás és Somogyi Erzsi felléptével. . . EZEKBEN AZ ÉVEKBEN az író sze­rencséje — bár ez nem mindig válik a könyv előnyére —, hogy az eseményeket páholy­ból nézheti. Exisztenciáját nem fenyegeti a leépítés réme. Körülötte minden összeom­lással fenyeget : kliensek és tisztviselők egyaránt kétségbeesve, papírok után szalad­gálnak, ő a Károly körúti bankfiók igaz­gatói szobájában biztosabban ül, mint va­laha. Thomas Mann könyvei máglyákon enyésznek el, Zweig, Tucholsky és mások menekülni kényszerülnek, ám igazi szaba­dulásukat csak önkéntes halálukkal tudják elérni. Ezzel szemben Passuth első regénye az Athenaeum pályázatán második díjat kap, s következő műve, az Esőisten —­ a háború küszöbén nagy, megérdemelt, átütő sikert ■ arat. Nehéz dolog a legtisztessége­sebb, legjobbhiszemű embernek is ebből a meleg, biztonságos szobából meglátni, de főleg átérezni és magáévá tenni a körülöt­te gomolygó ezernyi bajt, s még nehezebben lehet róla írnia, ha valakinek alaptermésze­téhez tartozik a diszkrét visszavonulás. A nagy magyar körkép is bizonyára jobb lenne, ha több lenne a személyes emlék. Ahol az írónak módjában áll elsárgult új­ságok helyett saját élményeire visszatekin­teni, ott az írás hangot vált, élőbb és me­legebb lesz. Ilyen ízesen­ érdekes a pesti Pen­­kongresszus, a filmesek a Hortobágyon, így ad nagyszerű portrét az Athenaeumban lektorkodó Sárközi Györgyről, vagy közös spanyol útjuk alkalmából az iparművész Kozma Lajosról. Színes, meggyőző és szin­te riportszerű egy-egy útja Kassára, illet­ve az akkor visszacsatolt Kárpátaljára. A HARMADIK, legbelsőbb kör az író családját, barátait foglalja magában. S ha elgondoljuk, mi minden történt ezen a kö­rön belül is a napló hat évében, joggal mondhatjuk, hogy nemcsak a világ, de Pas­suth életében is a legfontosabb események erre a rövid időszakra tehetők : jegyessége és házassága, (melyet tudtommal csöppet sem koptatott el az idő), egyetlen lányának születése és nem utolsósorban íróvá vá­lása. Szinte adódik a gondolat, hogy a po­litika baljós, tornyosodó eseményeinek mint­egy ellenpontjául néha valami derűset ír­jon otthonáról , a fiatal feleségről vagy a baba első lépéseiről. Valahogy olyan módon, ahogy Arany János földi kínját enyhítette fiának imára kulcsolt keze. De úgy látszik, ilyenkor szemérmes egyénisége tiltakozik, nehogy a magánélet túl nagy szerephez jus­son. Kár volt az arányt megbontani, mert a személyes visszaemlékezés könnyebben ta­lál utat az olvasóhoz, mint a napihírek idé­zése. ÍGY IS, minden megjegyzés ellenére, a trilógia kitűnő, hézagpótló mű. S éppen odahaza az. Úgy tudom, Thomas Mann mondta egyszer Upton Sinclair Lanny Budd­­sorozatára, hogy ha valaki nem ismeri a két világháború és a közte eltelt idő tör­ténetét, olvassa el ezt a művet. Főleg a hazai eseményekre vonatkoztatva, ugyanezt mondhatjuk el Passuth önéletrajzáról is. Az utóbbi évtizedek annyi hamis, hol jobbra, hol balra tekintő története után végre az első nívós kísérlet, mely tárgyilagosan je­löli meg a magyarság helyét a világban. Bizonyos bátorság kellett annak idején kiállni a gyilokjáróra és kikémlelni a fel­vonuló ellenségre. De úgy hiszem, sokkal nagyobb bátorság kell manapság ahhoz, hogy valaki otthon kiálljon a bástyára és saját népének történetét korszerűtlenül, igaz szavakkal merje elmondani. LANDY DEZSŐ

Next