Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

1979 Január - február DOLGÁBAN A második hadtest a hazai magyarság. Számban a legnagyobb, hangban mindmáig a legkisebb. Legalábbis ide. Nyugatra a tíz­millióból csak egyetlenegynek a hangja jut el. Illyés Gyuláé. Tudjuk, hogy otthon nincs szólásszabadság és tudjuk azt is, hogy ennek ellenére "beszédtéma" Erdély, “nagy a fel­háborodás" és “szidják a románokat". Ami persze sokkal kevésbé “rázós", mintha az oro­szokat szidnák s amit a rendszer egészen jól el­­­visel: szinte szelepnek engedélyez más szidalmak elkerülésére. De arról, hogy legalább a szellemi-művészi élet vezetői, az országos vagy nemzetközi hírnévvel rendelkezők, a leg­kevésbé zsarolhatók részéről valami komoly, kollektív vagy akár egyéni akció is folynék, vagy hogy az alulról jövő morajlás itt-ott fel­­színre is törne,­­ arról nem tudunk. Pedig a hazai pártdiktatúra ellenére volna mit tenni. Mivel hogy külföldre­ nem-szakadt honfitársaink büszkén mutatnak rá a Magyar­­ország és Románia közti életszínvonal-különb­ségre, miért nem fogad "örökbe" minden er­délyi magyar családot egy otthoni magyar család? Miért nem küld neki húsvéti-karácso­nyi ajándékokat, ruhát cipőt, gyerekholmit könyvek, folyóiratok, lemezek millióit — an­nyit, hogy a bukaresti cenzúra belegebedjen? A román bürokrácia packázásai dacára magyar turistáknak a mostaninál sokkal nagyobb számban kellene rendszeresen Erdélybe látogatniok. — és nemcsak Erdélybe, hanem a Regátba is. Román barátokra is szert tenni s amennyire csak lehet rájuk is hatni. Arról nem is szólva, hogy a magyar hatóságokra állandó nyomást kellene gyakorolni s nem beletörődni abba, hogy “szegény Kádárék próbálkoznak, de ez a Ceausescu, ez egy hét­­próbás gazember". Otthonról hangzott el a jelszó, hogy a feladat az erdélyi magyarságért: "dörömbölni". Dörömbölni, ahogy a bánya mélyére szorultak teszik, dörömbölni, hogy az egész világ meg­hallja. S íme, egy ideje az erdélyiek már dörömbölnek. Dörömböl az emigráció is. De otthonról nem sok zajt hallunk, még a kivált­ságokat, a jobb­ helyzetet kockára nem tevő zörgéseket sem. Talán mert tudat alatt min­denki érzi, hogy nem lehet előre kiszámítani, hol csapna át a Bukarest elleni dörömbölés valami másba, — a budapesti rendszer felelős­ségének óhatatlan feszegetésébe. Mert elég gyorsan kiderülne, mennyire felemás dolog Ceausescunál dörömbölni és Kádárnál­­ dorombolni. A harmadik hadtest: az emigráció. Túl­ságosan nem kell szégyenkeznie­ abban, hogy a Nyugat felfigyelt Erdélyre, nem kis szerepe van, és a Nyugat tájékoztatása, visszhangja, til­takozása roppant fontosságú: a romániai rend­szer manapság talán semmitől sem tart an­­­nyira, mint attól, hogy Nyugaton "rossz sajtója" legyen. De tekintve, hogy az emigráci­ónak van a legkönnyebb dolga. — demok­ratikus országokban él és általában jól él. — túlságosan büszke sem lehet. A legegyszerűbb áldozatot kellene hoznia: anyagit S mégis, amikor a legtevékenyebb és legeredményesebb erdélyi szervezetéről, a new-yorki "Committee for Human Rights in Rumania"-ról azt olvasom, hogy olyan fiatalemberekből áll, akik “saját karrierjüket félbeszakítva, fizetés nélkül, éjt nappallá téve dolgoznak a romániai magyar kisebbség érdekében" (Új Világ, Los Angeles, 1978 április 28.), akkor a tisztelet és megbe­csülés érzése mellett szomorúság fog el. Az ilyen "kisipari" módszereken már a századeleji Lenin- és Masaryk-féle emigráció is túl volt A kompjuterek korában nem szomorú-e, hogy a magyar emigráció máig sem tudott egy Erdé­lyi Titkárságot létrehozni. — mondjuk, egyet­len­ jó felkészültségű alkalmazottal, aki minden idejét ennek szentelné, egy gépírónővel és egy offszet házinyomdával?! A harcot két és fél­millió magyar védelmében Európa egyik leg­keményebb diktatúrája ellen — sőt, nem is egyetlen diktatúra ellen — vívjuk. Ha ez a "harmadik hadtest" csúzli helyett legalább egy parittyával rendelkezhetnék!... sem, amely ennyire felelőtlenül és gyáván viselkednék, ha vele egy­ népbeliek, egynyelvű­­ek meghurcoltatásáról, feny­ege­ttetéséről volna szó. A Népszabadságban olvastam már ma­gyar kormány- és párt­nyilatkozatot a szaharai nomádok, a rodéziai négerek, a Palesztinai arabok jogainak védelmében. — de még soha egyetlen sort sem az erdélyi magyarokról! Tételezzük­ fel egy percre, hogy 1946-ban Sztálin másképp döntött volna, — egész Erdély Magyarországhoz került volna, többmilliónyi románnal és ezek a románok nem lennének egyenjogúak a magyarokkal. Micsoda döröm­­­bölést rendezne Ceausescu minden elkép­­­zelhető nemzetközi gyülekezetben, az ENSZ-től kezdve a Helsinki és Belgrádi Konferenciáig. Nem vonom kétségbe, hogy hivatalos ma­gyar-román tanácskozásokon a magyar fél megpendíti a problémát Születnek is hang­zatos nyilatkozatok, mint például a legutóbbi Kádár-Ceausescu találkozás után, mondván, hogy "a két szomszédos állam nemzetiségei mind nagyobb mértékben töltsék be a híd szerepét a magyar és a román nép közötti közeledésben". Pompás megfogalmazás, nem­de? Mintha mind a két országban egyforma arányban volnának nemzetiségek s mintha rajtuk múlnék, hogy a híd szerepét betöltsék! De még ha csupa jószándék és igazság volna is a szavakban, mi marad belőlük a valóságban! Ahogy Király Károly írta levelében, hosszú hónapokkal a hivatalos magyar-román nyilatkozat után: "A helyzet egyre romlik".­­ Ennek a helyzetnek abszurditásához hozzá­tartozik, hogy két olyan államról van szó, ame­lyek egyazon társadalmi rend képviselői, ame­lyeket ugyanaz az ideológia és ugyanaz a párt igazgat s amelyek ráadásul szövetségesek is. — ugyanannak a gazdasági tömörülésnek, ugyan­­annak a katonai paktumnak a tagjai. Békében minden eszközzel segíteniük kellene egymást háborúban egymás mellett kellene menetelni­­ök a katonáiknak. Szép kis barátság, szép kis szövetség! Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami talán mindennek a kulcsa. A román és a magyar külpolitikára gondolok. Egyszerűség kedvéért hadd kössem őket személyekhez: Ceausescuhoz és Kádárhoz. Ceausescu román nacionalista. Ezt a naci­onalizmust sőt sovinizmust tükrözi a magyar kisebbség elleni, megkülönböztető-beolvasztó magatartása is. De látnunk kell, hogy naciona­lizmusának fő jellegzetessége, fő törekvése még­sem ez. Hanem a Szovjetuniótól való távolodás, függetlenedés. Az elmúlt tíz évben legalább négy olyan kapitális kérdésben mon­dott ellent Moszkvának, amit az európai kom­munista tömb egyetlen állama sem merészelt megtenni: Nem vett részt Csehszlovákia 1968-as kato­nai megszállásában. — ellenkezőleg, helytele­nítette azt Nem szakította meg a diplomáciai kap­csolatokat Izraellal,— ellenkezőleg még valami közvetítői szerepe is volt a közelkeleti tár­gyalások előkészítésében. Nem szakította meg a pártközi kapcsolatokat Kínával. — ellenkezőleg, pár hónappal ezelőtt, Titohoz hasonlóan, ünnepélyesen fogadta a kínai állam- és pártvezetőt. Nem volt hajlandó hozzájárulni az 1978 novemberében tartott moszkvai értekezleten a katonai kiadások fokozásához, és ahhoz sem, hogy a Varsói Szerződés hatályát Ázsiára is ki­terjesszék. M­indezt egyedül, elszigetelten, a saját elvtár­saival és szövetségeseivel, a nála százszorta hatalmasabb Szovjetunióval szemben meri megtenni! Hogyan lehetne akárcsak egy percig is feltételezni, hogy majd egy szolgaian szovjet­hű magyar kormány közbenjárása veszi rá politikájának megváltoztatására — akár csak az erdélyi magyarok kérdésében is — azt az em­bert, aki nem fél magukkal az oroszokkal sem szembefordulni, — s ráadásul Moszkvában sem fél, ahonnan pedig nem egy kommunista vezető (nála kevésbé ellenzékiek is) csak halotti lepellel letakarva tudott hazatérni. Nem vitás: Ceausescu a maga pöffeteg­­ségével, a nevetségességig menő "személyi kultuszával", könyörtelen rendőrállamával korunk legvisszataszítóbb diktátorainak egyike. De nem vitás az sem, hogy ebben a kis balkáni Sztálin-epigonban több emberi bátorság és na­gyobb külpolitikai tehetség van, mint az egész mai magyar vezetésben együttvéve. Kádárra vállonveregető lenézéssel tekint a Nyugat, mint egy városba tévedt vidékire, aki cudar rosszul kezdte a pályafutását, de azóta jobb útra tért; az oroszok zsebében van, ez világos; a magyaroknak megfelel. A lelkük rajta, de valamiféle eredetiséget várni tőle a nemzetközi életben, önálló magyar politikára gondolni nála teljességgel reménytelen. • Ceausescu fontoskodik és nyüzsög, szeretne jelentősebb tényezőnek tűnni, mint amilyen, de ugyanakkor valóban vakmerőbb és eredetibb, mint a többi kommunista-tömbbeli vezető; tényleges faktorrá vált a világpolitikában: elegendő, hogy a Pravda megfenyítse és az amerikaiak máris egy minisztert szalasztanak hozzá, hogy támogatásukról biztosítsák. Egy államférfi ott kezdődik, amikor nem­et mer mondani a nála hatalmasabbaknak. Soha Kádár erre nem volt képes. Sem a Rajk-ügy­­ben, sem a forradalom válaszútján, sem Nagy Imréék kivégzésekor, sem Dubcek idején, — sem azelőtt, sem azóta. Habozva, vívódva, bizonyára nem is­ szívesen, de mindig behódolt az erősebbeknek. A nagy baj az, hogy még ma sem mérte fel a saját helyzetét a saját erejét — legalább is az oroszok irányában nem. Hiszen mi történnék, ha — mondjuk — a kínaiakhoz való viszony kérdésében, vagy a fegyverkezési kiadások csökkentésében ugyanazt az álláspontot foglalná el, mint a románok? Legközelebb nem csókolná őt szájon Brezsnyev? Mert azt a botrányt, hogy a hűséges, bölcs, népszerű Kádár elvtársat leváltsák, ma már nem enged­hetik meg maguknak az oroszok. Magyaror­szágot sem tudják még egyszer megszállni. — megtették már 56-ban, éppen az ő közre­működésével. Brezsnyevék ezt nyilván jól­­ tudják. — már "mindenki tudja, csak Kádár nem. ő még min­dig a Rákosi-korszak középfokú szemináriuma­inál tart miszerint "a proletár internacionaliz­mus próbaköve a Szovjetunióhoz való hűség". Nem vette észre, hogy csak a proletárok maradtak meg proletároknak (és a buzsujok burzsujoknak. .). — az internacionalizmus már régesrég nincs sehol. A hazai közvélemény és nem egyszer a nyugati lapok is azzal védik a Kádár-féle maga­tartást hogy a függetlenebb román külpolitika sztálinista belpolitikával jár együtt, míg a szolgai magyar külpolitika belső liberalizáló­dással és viszonylagos jóléttel. Bizonytalan érv. Egyfelől nem biztos, hogy ez mindig is így lesz, másfelől hol van az előírva, hogy ennek így kell lennie? Bulgáriában és Csehszlováki­ában a külpolitika is, a belpolitika is szektari­ánus. Kínában — nehézségekkel, ellentmon­dásokkal — egyszerre liberalizálódik mind a kettő. Romániában nem azért rosszak a viszo­nyok, mert a külpolitika nem elég szovjetbarát hanem azért, mert Ceausescu és gárdája dilettáns a gazdaságpolitikában. Magyaror­szágon nem azért jobbak, mert ezt Moszkva adta parancsba, hanem mert a magyar gaz­dasági szakemberek — Moszkva szemöldök­ráncolásai közepette — ügyesebbek és élel­mesebbek kollegáiknál. Akkor is azok marad­nának, ha a külpolitika önállóbbá válnék,­­ sőt akkor lennének csak igazán. Ami szorosan Erdély ügyéhez kapcsolódik: Kádárék azzal, hogy a szovjet-román ellen­tétekben minden egyes alkalommal, követ­kezetesen és feltétel nélkül az oroszok szekerét tolják, Magyarország érdekeinek is, a romániai magyarságnak is ártanak. Ártanak Magyaror­szágnak, mert akadályozzák függetlene­désünket és ártanak az erdélyi magyaroknak, mert növelik Ceausescu sovinizmusát, bizal­matlanságát, magyarellenességét Ha a román diktátor arra gondol, hogy egyszer nyílt törésre kerülhet a sor közte és Moszkva között, s ha tudja, — mert minden eddigi jel arra vall, — hogy Budapest Moszkva oldalán, tehát vele szemben fog állni, ez aligha fokozza amúgyis kétes jóérzéseit a romániai magyarság irá­nyában, amelyről feltételezi, hogy a szíve Budapesthez húz. Mind­ez nem mentség Ceausescu számára: sovinizmusra, elnyomásra jogfosztásra nincsen mentség és nincsen megértés. De jelzés abban az irányban, ahogyan az erdélyi magyarságnak a leginkább lehetne segíteni. Ez az irány nem más, mint Magyarország és Románia közeledése. S ehhez az első lépés az, hogy a magyar külpolitika tágítson a szovjet járószalagon és a szovjet-román ellentét olyan pontjaiban, mint például a Kínához való vi­szony, a románokhoz hasonlóan foglaljon állás. Ha Románia azt látná, hogy olyan kérdésekben, amelyekben neki van igaza, Ma­gyarország nem az ellenségeinek pártján van, hanem az övén, akkor ennek a hatása nem maradhatna el az erdélyi magyarok sorsára. Nem maradna el egyébként a román gazdaság­­politikára, a belső liberalizálódásra sem. Ez volna az első lépés mind a két országban — a demokrácia irányában. Száz év óta, amióta csak Románia létezik, magyarok és románok mindig szemben álltak egymással­ — akkor is, amikor látszólag szövetségesek voltak. Ne dugjuk a fejünket a homokba: ebből a szembenállásból mindig mi húztuk a rövidebbet. A vesztes háborúk végén a románok mindig a győztesek oldalán találták magukat, — mi, sírig tartó hűségünkkel, mindannyiszor valóban a sír széléig sodród­tunk. A magunk gőgjében és önteltségében — mert ez is van: magyar sovinizmus! — gon­dolhatunk róluk, amit akarunk: a külpolitikát illetően iskolába járhatunk hozzájuk. Nem érkezett-e el az ideje, hogy őszintén, az erdélyi magyarság sérelmeit egy pillanatra sem véve le a napirendről, a legkevésbé sem kritikátlanul, de becsületes szándékokkal eltel­jen,­­— nem egy harmadik ország ellen, hanem a saját országaink érdekében. — végre szót értsünk egymással? Lehet, hogy szónoki a kérdés és lehet, sőt majdnem biztos, hogy mind­az, amit itt papírra vetettem, falra hányt borsó. De legalább egyszer lásson nyomda­­festéket! Legalább egy emigráns lap nyomtassa ki szívből: éljen a magyar-román barátság! Mert így és csakis így nyílik némi remény arra, hogy Európának ez a szöglete ne legyen az idők végtelenségéig a kis országokat egymás ellen kijátszó, önző és kegyetlen nagyhatalmak könnyű játékszere. így és csakis így láthatunk egyszer neki, hogy ne mások, hanem —József Attila szép szavával — mi magunk rendezzük végre közös dolgainkat, így és csakis így fog emberhez méltón élni és virulni az erdélyi ma­gyarság is. Egészen addig, amíg valami átfogóbb, igaz­ságosabb megoldás nem születik: például egy svájci mintájú, független, konföderációs Erdély, amely valóban híd volna a baráti Ma­gyarország és Románia között. De ez már min­den valószínűség szerint nem a mi dolgunk lesz, hanem az utánunk következő, elfogult­ságoktól, előítéletektől, gyűlölködésektől men­tesebb nemzedékeké. 1978 decemberében Ceausescu és Kádár Szándékosan szólok külön a magyar állam­ról. Nyilvánvaló, hogy mindenek és mindenki előtt az ő kötelessége volna az erdélyi ma­gyarok védelme. Nem tudok elképzelni egyet­len más államot sem, s nemcsak Európa kellős közepén, hanem Ázsiában vagy Afrikában IRODALMI ÚJSÁG / 5. oldal Vegye meg kolföldi barátainak és ismerőseinek: Sándor Márai: SINDBAD GEHT HEIM A híres regény német fordítása, a szerző tanulmányával Krúdy Gyula százéves születési évfordulója alkalmával jelent meg ez a róla szóló mű, amely Magyarország ,,békebeli" életét tárja elénk. Ára: DM 16.80NOVA-GRIFF kiadás Márai Sándor „SZINBÁD HAZAMEGY” Az évtizedek óta elfogyott regény új kiadása. Kb 230 oldal, kétszínű címlappal, kemény kötésben, ára DM 20.­. Ha a regény német kiadását is megrendeli, úgy a két könyv együtt DM 33.00-ba kerül. KRÚDY GYULA ÁL — PETŐFI MÁRAI SÁNDOR 16 oldalas tanulmányával, Major Henrik Krúdy portréjával. Ára, 220 oldalon, kétszínű címlappal, kemény kartonban: DM 20.00 ÚJVÁRY „GRIFF” VERLAG 8 München 81, Titurel-Strasse 2.

Next