Irodalmi Ujság, 1981 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-15 / 1-2. szám
1981. január-február Örvendetes meglepetésként hatott a hír, hogy Stockholmban Czeslaw Milosz lengyel költőnek ítélték oda az 1980-as irodalmi Nobel-díjat. 1924 óta (amikor Reymont kapta meg) első ízben részesül lengyel író ebben a kitüntetésben, s ráadásul olyan író és költő, aki évtizedek óta emigrációban él. Mivel a hatvanas évek elején egy évig közvetlen kollegája, munkatársa voltam Milosznak Berkeleyben, a kaliforniai egyetemen és számos verset fordítottam magyarra, személy szerint is különös örömmel, elégtétellel töltött el váratlan, de megérdemelt Nobel-díja. Milosz 1911-ben született Litvánia egy lengyellakta falucskájában (Seleiniai-ban). A litvánlengyelség egy kicsit olyasmi a lengyeleknél, mint nálunk az erdélyi származás. Litvániát nevezte szűkebb szülőföldjének a lengyel romantika legnagyobb alakja, Adam Mickiewicz is. Milosz Vilnában (a mai Vilniuszban) járt középiskolába, majd a Báthori István király által alapított és a róla elnevezett egyetemen szerzett jogi diplomát. A Zagary nevű vilnai irodalmi csoport tagjaként hívta fel magára először a figyelmet a harmincas évek elején. Ekkortájt írt historicista, baloldali elkötelezettségű verseit Milosz rendszerint kihagyja későbbi válogatásaiból, s így bár első kötete már 1933-ban megjelent, csak az 1936-ban kiadott Három tél című gyűjteményt vallja igazán magáénak. 1934-35-ben a fiatal költő Párizsban élt, ahol nagybátyja, Oscar Lubicz-Milosz litván diplomataként működött és francia költőként tartották nyilván. 1937-ben Vilnából Varsóba költözött, ahol a Lengyel Rádiónak lett a munkatársa. A háborút közvetlenül megelőző években költészetét a hagyományos, nyugodt formát szinte szétfeszítő feszültség jellemezte, ami később a kritikusok a "katasztrofizmus” névvel illettek. "Hosszas, összeveszés után kibékültünk", írja ekkor, egyik versében "tudván, hogy az emberi boldogságból kő kövön nem marad". S már ezekben az években kialakul az a sajátos miloszi hang amit az örök és a változó értékek, az erkölcsi normák és a történeti kényszer közötti állandó, termékeny konfliktus drámai megfogalmazása tesz felismerhetővé és emlékezetessé.A háború és a német megszállás Miloszt Varsóban érte. A megszállás alatt tevékenyen részt vett az illegalitásba szorult irodalmi életben, szerkesztette a Legyőzhetetlen dal című antifasiszta versantológiát Amint elhallgattak a fegyverek. Megmenekülés című kötete a szabad lengyel irodalom első életjelei közé tartozott. Milosz ezután évekig az új rendszer diplomáciai szolgálatában állott, Washingtonban, majd Párizsban képviselte Lengyelországot, de 1951-ben szakított a Bierut-rezsimmel és Nyugaton maradt. Ekkor írta meg talán túlságosan borúlátó, de elemzésében kitűnő tanulmányát a sztálinizmus és a keleteurópai értelmiség különös viszonyáról — A rabulejtett értelem című könyvet. A cím frappáns módon foglalja össze a mű tartalmát; megideologizált despotizmusnak csak az a civilizált ember hódolhat meg, aki “önként” feladja az értelem szabadságát. A rabul ejtett értelmet, s annak nagy nemzetközi sikerét követte A hatalom átvétele: regény, amelyért Miloszt a Prix Littéraire Européen-nel jutalmazták. A Párizsból 1960-ban a kaliforniai Berkeleybe meghívott s ott végleg letelepedő Milosz még két olyan prózai művet írt amelyeket talán a regényes önéletrajz kategóriájába sorolhatnánk. Az Issza völgye (1955) abba a hol idillikus, hol félelmetes gyermekkorba vezeti vissza az olvasót, amit a szerző litvániai erdők és folyók között egy lengyel udvarházban töltött, míg a Szülőhazám Európa (1958) nem annyira a képzelethez, mint az intellektushoz szól, Milosz szellemi fejlődését, európaiságának kiteljesedését eleveníti fel visszafogottan ironikus mini-esszékben. Mióta Miloszt a sors egyetemi tanszékkel ajándékozta meg, számos értékes kritikai és irodalomtörténeti művet is irt; ezek közül legfontosabb angol nyelvű lengyel irodalomtörténete, amely 1969-ben jelent meg, de figyelemreméltó tanulmányokban foglalkozott az amerikai és a 19. századi orosz irodalommal is. Mégis, a Nobel-díj, gondolom, elsősorban a költőnek szólt, hiszen a költészet Czeslaw Milosz eredeti, elsődleges területe. Nagyléptékű költészet ez, amely eleinte inkább az egyetemes emberi kultúra és történelem dimenzióiban gondolkodik, de később (s egyre sürgetőbben) metafizikai kérdésekre is választ keres. Mint egyik amerikai kritikusa mondotta, Milosz "sok nyelven szóló költő", ami ez esetben nem annyira a stílusok sokféleségére utal, mint mondjuk Weöresnél, hanem a költői tapasztalat gazdagságára és a más emberi tapasztalatok iránti nyitottságra. Milosztól valóban semmilyen emberi tapasztalat sem idegen, mint fordító, skálája Simone Weiltől Robinson Jeffersig terjed. S a teljesebb emberi tudás kedvéért próbálja feltörni a tárgyak jelenségburkát, hogy eljusson lényegükig. Humanista ugyan, de valami teljesebb transzcendens bizonyosságra sóvárog. Stílusa, jóllehet bizonyos tekintetben rokon T.S. Eliotéval, annál kevésbé feszes és elvont, szenzuálisabb és gyakran érzékletesebb. Milosz még a klasszikusokon nőtt föl, s ő maga ezzel magyarázza költői stílusának meglepő egyszerűségét, tisztaságát, arányos erejét. Ez a költő, aki akár a Nyugat Radnóti-nemzedékébe is tartozhatna, úgy klasszicista, hogy beolvasztja költészetébe a század irodalmi forrongásának eredményeit — vannak például klasszicista eszközökkel megírt, de határozottan szürrealista hangulatú versei. Klasszikus mintára íródott az a hosszabb költemény is, amelynek Milosz az "Antigoné” címet adta; ezt eredetileg 1949-ben írta, de csak 1956 után tette közzé “a magyar munkások, katonák és diákok emlékének" ajánlva. Ez a vers (amely fordításomban megjelent több helyen, először az Irodalmi Unióban és később a Gloria Victis című versantológiában is) voltaképpen Antigoné és testvére, Isméné dialógusa arról, hogy a háborús romokon szabad-e, érdemes-e a zsarnokkal szembeszállni. A vers Antigoné jóslatával végződik: előrelátja a zsarnok bukását. Jóllehet, egy másik, későbbi versében Milosz megkérdőjelezi az “isteni igazságszolgáltatás'' érvért/désébe vetett hitet, egész életművevel kiáll egy elidegeníthetetlen princípium mellett, és ez a szabadság princípiuma. Ennek jegyében látja, s tudja csak elképzelni magát a költészetet is. Rövid méltatásomat ezért legméltóbban talán az "Óda Októberhez" című Mitosz vers néhány, emlékezetemben gyakran visszatérő sorával fejezhetem be: Ó te október. Költészet, azaz mirdenre-elszántság hónapp vagy. Arra, hogy az életet minden pillanatban újrakezdjük Varázsgyűrül adsz, melyet ha megfordítok, A szabadság láthatatlan drágaköve fénylik benne. Dte október. Gyimeri György Czeslaw Milosz Nobel-dija IRODALMI ÚJSÁG Hobei-díj és okos distinkció Amikor hétfő reggelente megkapom budapesti "testvérlapunk", az És új számát, bevallom töredelmesen, először mindig E. Fehér Pál heti jegyzeteit szoktam elolvasni. Ezt főként azért teszem, mert a hazai közélet rezdüléseiről, a "hangulatról" — szerintem legalább is — kitűnően informálódhat a figyelmes olvasó, nemcsak azért, mert E. Fehér Pál publicista, hanem azért is, mert naplófeljegyzéseit didaktikus célzattal írja. Ezt pesti barátaim is elismerik, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ők is olvassák E. Fehér Pált, mivel rá vonatkozó dicsekvéseimet korholó hanglejtésű költői kérdéssel szokták tudomásul venni: "Neked ott kint, ilyeneket is van időd elolvasni?” Amikor Czeslaw Milosz Nobeldíjat kapott, erről E. Fehér október 17-i naplóbejegyzésében számolt be, s ez október 25-én jelent meg. Nekem október 27-én, mikor olvastam, kihűlt a kávém, mert az eszméléshez szükséges adrenalin a koffein jótékony hatása nélkül is kitermelődött. E. Fehér Pál az új Nobel-díjasról egy varsói folyóirat szerkesztőjétől érdeklődött. Ebben természetesen semmi kivetni valót nem találok. A lengyel szerkesztő, igen dicséretes módon, úgy informálja E. Fehért, hogy Milosz nagy költő, "talán a legnagyobb a lengyelek között ebben a században." A varsói szerkesztő még azt is megemlíti, hogy Milosz "tulajdonképpen már nem foglalkozik politikával: az ötvenes évek első felében azonban írt néhány cikket, esszét, amely "a szocialista rend ellen irányult". Ezután következik E. Fehér kommentárja, ami a szocializmus kezdeti szakaszára igen érzékeny agysejtjeim adrenalin ellátottságát kedvezően alakítja: "Szavaiban (— már ti. a varsói szerkesztő szavaiban —) érzem azt az okos distinkciót, amely a művészi értékeket különválasztja a politikai lépések esetlegességétől. De nem azért hogyfeledkezzék ezekről, meg nem történtnek képzeljen súlyos tévedéseket, mert — ugye — azért az mégsem mindegy, hogy milyen pozícióból és milyen célok érdekében bírálunk... viszont az eszmei konfrontáció lényeges és nem taktikai részének tekinti az esztétikai és gondolati értékek beépítését az új kultúra épületébe". Ahogy Pesten mondatták, megáll bennem az ütő! Mivel is tudom, hogy E. Fehér Pál márnem tartozik ahhoz a generációhoz, amelyik csak részleges amnéziával tud reggelente a tükörbe nézni, mert szelektív memóriája inkább nem tárolja azoknak az éveknek a terhét, amikor — példának okáért — az ország jelenlegi vezető politikusai közül is nem egy az úgynevezett törvénysértések áldozataként börtönben sínylődött.Milyen pozícióról beszél tehát E. Fehér Pál? És milyen célok érdekében? Talán csak nem hasonló hátsó gondolatokkal képzeli el a nyugati magyar irodalom "esztétikai és gondolati értékeinek" beépítését is az "új kultúra épületébe Mert ha nem ennek a célnak az érdekében ír — s ennek a célnak más jelét nem látom a pesti folyóiratokban, az Élet és Irodalom is példásan civilizált hangnemben ír máshol Czeslaw Milosról, — akkor okos distinkció-e 1980-ban egy Nobel- díj kapcsán "a politikai lépések esetlegességét" emlegetni? Miféle "partizánakció" "súlyos tévedésnek" nyilvánítani Pesten Czeslaw Milosz önmarcangoló írásait? Azoknak a kimondását, amiért Czeslaw Milosz odadobta az egzisztenciáját. Vállalta a létbizonytalanságot csak azért, hogy elmondhassa azt, amit harminc millió lengyel nem mondhatott el. Mert azt E. Fehér Pál is nyilván tudja, hogy "az esztétikai és gondolati értékeket" tartalmazó művészettel nem lehet semmit sem leplezni. Az igazi művészettel ugyanis csak leleplezni lehet. Cigány Lóránt LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ Hát amás műveltség Kedves Szerkesztő bácsi, Szabad-e felhívnom szíves figyelmét E. Fehér Pál bácsinak az Élet és Irodalom 1980 november 15-i számában megjelent, november 10-i dátumot viselő naplójegyzetére. Az újságíró bácsi az ellen a tévhit ellen hadakozik, hogy a költők megválthatják a világot. Ő a próféta költők helyett a "szakértő, a tájékozott, a hatalmas műveltségű" politikusok vagy költők híve. A másként vélekedőket így inti rendre: "Azokat, akik azzal csalják magukat (mert ki mást tudnának még becsapni?!), hogy egy vers megoldhatja a bajokat (az összeset természetesen!), Leconte de Lisle szomorú históriájával figyelmeztetném. Mint köztudott de Lisle Marseillaise-éről többen állították, hogy hadseregeket pótol, ám szerencsére a francia forradalom tábornokai kevésbé hittek ebben, s inkább tényleges hadseregeket szerveztek". Nem szőrszálhasogatás-e, ha megjegyzem, hogy Leconte de Lisle francia költő 1818-ban született — a Marseillaise nevezetű forradalmi dalt pediglen — mint köztudott — 1792-ben írták. Szerzője: Rouget de Lisle. Amiből látni tetszik, hogy próféták híján milyen „szakértő, tájékozott hatalmas műveltségű" újságíró bácsik oktatják manapság hazánkban a költőket és az olvasókat. L. Fekete Péter negyedik elemista lemer jellemzés A napokban, egy érdekes könyvet olvasva, az alábbi sorokra bukkantam: "A népet a tudatlanságának megfelelő legendákkal táplálják. A valóság ismeretét a kislétszámú vezető réteg sajátítja ki. Mindkét helyzet középkori jellegű történelmi csökevény, amelyik feltételezi a tömegek hajlamát a szolgalelkűségre. A vezető réteg megveti a népet és hajlamos a zsarnokságra. Az ilyen állam legjellemzőbb vonása a titkolódzás. A titkok megosztják a hatalmon lévőket és ugyanakkor megfosztják őket névleges hatalmuk egy részétől. Elsősorban azért mert a népnek feltálalt hazugságok magukat a vezetőket is, akik e hazugságokat kitalálták, tévútra vezetik. Másodsorban azért, mert a titkok fátyola mögött a vezetőség zárt körében egymással vetélkedő klikkek alakulnak ki. Egyik klikk sem ismeri a teljes valóságot, mindegyik klikk a saját maga részére sajátítja ki a birtokolt részvalóságot és ezt érvként használja fel a többi klikk ellen." A tömör jellemzés nem arról az országról és nem arról a rendszerről szól, amelyikre — feltételezem — az Irodalmi Újság olvasói gondolnak. Az idézet Robert Guillain francia újságíró "La guerre au Japon" című, 1979— ben Párizsban megjelent könyvének 287. oldalán található és az 1936-45 közötti ultranacionalista, militarista, agresszív lapán leírása. ) Merő véletlen-e, ha a mű olvasónak más jut róla eszébe? • Bist Lydy. 5. oldal A zürichi Cavaliere étterem magyar konyhával és cigányzenével várja kedves vendégeit Nyitvatartási idő: Hétfőtől péntekig 11-től 14:30-ig és 17-től 24 óráig 17-től 24 óráig Szombat- vasárnap Cím: Asylstrasse 81 8032 Zürich Telefon: 01-252 03 53