Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1928. 17. évfolyam
Tanulmányok - Hankiss János: Jókai Mór és egy francia anekdotakincs 1–22. p.
elválasztható fantáziájának termékeitől és így megállapítása, különválasztása lényegesen tisztábbá teszi a kutatás helyzetét. Pozitív eredményt pedig főkép azzal hoz, hogy pontosabban kijelöli nekünk az író érdeklődésének irányát, azokat a témákat, motívumokat és miliőket, amelyek saját tehetségével megfértek. Még többre fogjuk értékelni a hatáskutatás munkáját, ha egyszers mindenkorra leszögezzük azt a tényt, hogy lélektani szempontból nincs különbség az író számára a „természet" és a már meglévő irodalmi anyag között; mindegy, hogy valaki egy valamikor látott hegyet ír le, vagy egy olyan (talán még élesebben emlékébe rajzolódó) hegyet, amelyről valamely regényben olvasott. Ez a felfogás kihúzza méregfogát a tudományos kutatás és a plágiumszimatolás összecseréléséből táplálkozó elégedetlenségnek, s nem lesz ok sem a „filologizálás" népszerűtlenségére, sem pedig eredményeinek lekicsinylésére. A fentebb mondottak egyik ágához szolgáltat tanulságos bizonyítékokat Jókai forrásainak kutatása. Az iskolakönyvekből, amelyekben lehetetlen nem általánosítani egy kevéssé, szinte kiárad az az összbenyomás, hogy Jókai, a mézesajkú mesélő, a nagy fantaszta, a romantikus jellemző művész az imaginatív típus egyik legjellegzetesebb képviselője. Ez a kevés és külsőséges adatból ítélő külföld véleménye is: Jókai a „magyar Dumas", esetleg a „magyar Victor Hugo" és mindenesetre sok van benne a poétából: ő kora „epikus költője"... A képzelőtehetségnek minél elismertebb specialistája egy író, annál jobban izgatja a mi fantáziánkat az, hogy az íróét alaposan ismerjük, szárnyát röptében ragadjuk meg s a legutolsó pihéig minden egyes tollától megkérdezzük a repülés fenséges titkát. Messziről nézve a problémát, azt hihetné az ember, hogy a hatalmas képzelettel megáldott írótípus mély megvetéssel tér napirendre nemcsak a realisztikus megfigyelés, hanem a történelmi vagy irodalmi hitelesség fölött is. Pedig a dolog éppen nem ilyen egyszerű. A nagy fantáziájú s egyben nagyon termékeny íróknak leginkább van szükségük készen vett és bőséges „anyagra", amelyből hamar és könnyedén építhetik légváraikat. A joculatorok és utódaik, akik a legszemérmetlenebbül (vagy a legpompásabb fantáziával) teremtettek a semmiből, a legjobban rá voltak szorulva arra, hogy forrásokat nevezzenek meg s részben kövessék is őket. Ha Jókai az eszményítés fellegeiben jár s kacérkodik afantasztikummal, fokozott mértékben