Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1930. 19. évfolyam
Műelemzés - B. M.: Farkas Gyula: A magyar romantika 255–256. p.
Valóban azt kapjuk ebben a gondos munkában, amit a cím ígér: a magyar könyvnyomtatás fejlődésének hiteles képét. A gazdag illusztrációs anyag, a művészi kiállítás csak emeli a becses könyv értékét. A. Zs. Farkas Gyula: A magyar romantika. (Fejezet a magyar irodalmi fejlődés történetéből.) Bp. A M. Tud. Akadémia kiadása, 1930. 336 l. Farkas Gyula, a szellemtörténeti irányú magyar irodalomtudomány egyik legkiválóbb művelője, ezen nagyszabású szintetikus munkájában a magyar irodalmi fejlődés egyik alapvető és legjellegzetesebb korszakát, szellemét rajzolja és magyarázza meg, megvilágítja annak minden problémáját, irányát, íróját, alkotását, stílusát, összefüggését. Kulcsot ad a régebbi és az újabb magyar irodalom fejlődésének és műveinek megértéséhez, szóval alapvető rendszert nyújt az egész magyar irodalom, tehát a mai magyar irodalom megfejtéséhez is. Megállapítja a magyar romantika kifejlődésében, diadalrajutásában és lehanyatlásában érvényesülő erőket, a táj, a felekezet, a faj, a nemzedék, a műveltség, a foglalkozás, az osztály szerepét irodalmi életünk kialakulásában és alkotásaiban, különösen kidomborítva az irodalomgyakorlati, politikai, világnézeti és történeti szempontokat és megállapítva a bécsi, a német, az angol, az olasz hatásokat és összefüggéseket, általában a világirodalmi kapcsolatokat. Alapgondolata és rendszere Szekfű, Koszó és Horváth elveire támaszkodik. Irodalmunk és a magyar romantika magyar nyelvű értelmét keresi és állapítja meg, ami abból áll, hogy a dunántúli katholikus és a tiszai református lélek sajátos, korszerű, nemzeti szintézist hoz létre irodalmi téren, Kölcsey és Vörösmarty költészetében érve el beteljesülését és tökéletességét. A kor és a szellem dualisztikus felépítése egységgé tetszetős, de nem teljesen helytálló, mert a két lelkület maga is komplikált és ellentmondásokkal teljes, hát még a belőlük konstruált egység. A tétel kidolgozása sem egészen arányos, az egész mű bevezetés jellegű, nagyrészt csak az indító erőket és mozzanatokat részletezi, míg a tárgyalás és főleg a befejezés elnagyolt. A fejezetekre bontás sem mindig szerencsés. Farkas szerint a magyar romantikus szintéza lényege az, hogy a romantikus nemzedék európai kapcsolatú nemzeti költészetet teremt. Ez az állítás inkább csak elemeiben, mint egészében válik bebizonyítottá, mert a problémák egész tömegét hagyja megoldatlanul. Különösen megrövidül az írók és a művek magyarázata, aminek az az oka, hogy Farkas az irodalmiság revelálódását az írók leveleiben és értekezéseiben keresi, nem pedig alkotásaiban, figyelmen kívül hagyván, hogy az irracionális alkotás önállósult szellemmel bír. Ezért nem sikerül neki teljesen az egyes írók megértetése, ezért nem rajzolja meg az egyes írók szintetikus képét és nem tárja fel értelmüket, művészetüket. Az a benyomásunk, hogy a könyv végső következtetése úgy indokolás, mint fogalmazás szempontjából korrekcióra, kiegészítésre, csiszolásra fog szorulni, mert alig van olyan részlete, amelyet utolsó betűig el lehetne fogadni, bár kétségtelen, hogy sok új anyagot hord össze és majd mindent tudományosan iparkodik átdolgozni. Kétségtelen érdeme, hogy egységes és alapjában megfontolandó magyarázatot ad, rajza és indokolása tetszetős, sőt sok tekintetben helytálló, nem egyszer módosítással el is fogadható. A szellemtörténeti módszer és rendszer felhasználására, tanulmányozására és követésére alkalmas példát nyújt, amikor alkalmazza az új irodalomtudományi fogalmakat, elveket és módszereket, sokat tanulva különös