Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1954. 42. évfolyam
Tanulmányok - Harsányi Zoltán: Reviczky arcképéhez 428–469. p.
emberi önzést megmásíthatatlannak jelenti ki, amelyik szerint az ember kiirthatatlan alapjellemvonásainál fogva csak hibában tud élni, hiszen arra született, még a jóság és hűség is csak önzés, a gyávák önzése ; elutasítja magától azt a nézetet, hogy mindezek miatt legjobb nem élni, legjobb nem születni, de ha már megszülettünk, ne tegyünk ellenük semmit, mert az emberen változtatni úgysem lehet. A Schopenhauer olvasása közben című versében, amelyben ennek a filozófiának összefoglalását adja, ezt mondja befejezésül: Még erőteljesebben utasítja el a schopenhaueri filozófia pesszimizmusát a Justh Zsigmondhoz írt Ifjú pesszimistának c. két versében. Az elsőt levél kíséretében el is küldte kéziratban Justh Zsigmondnak, annyira fontosnak tartotta. Ebben már szinte gúnyos megvetéssel beszél Schopenhauerről. A költemény Reviczky egyik legnagyobb lélekzetű verse. Tömör, erőteljes, szilárd megállapításokat formába öntő megszólalás. A véglegesen leszúrt, bizonyára sokat érlelt gondolatok érezhetően pontosan a szándéknak megfelelő formába öntése bizonyítéka ennek. Összefoglalás ez a vers, felépítésben hasonló a Schopenhauer olvasása közben-hez. Azzal kezdi, hogy lemorzsolta már felét életének és sok mindent vallott, sokszor vitatva azt is, hogy az ember nyomorult, a sors kegyetlen »Az ember bűnre, bajra születik«, de rájött, hogy mindazok, akik az életet elhibázottnak tartják. »Szidják, szapulják ezt a szép világot !« élni maguk nagyon szeretnek. »Mert élni szép, mert élni jó, hiába ! A száraz bölcselők bármit fecsegnek . Nincs köztünk, akinek ne volna vágya Sokáig élni, mint Schopenhauernek.« * Ezután néhány tömör, pontos képet adó versszakban elénk villantja azt is, hogy kik tagadják az életet. Még azok is, akik már érzik az élet visszavonhatatlan elmúlását, az öregséget, mindent elkövetnek, hogy életüket minél jobban meghosszabbítsák. A ráncosképű dáma, akinek udvarlóit örökölte a lánya, azon mesterkedik, hogy toldhatná még meg éveit, az öreg Timonok pedig, akik dörmögnek, mint a medve és elégedetlenek az élettel, az orrukat sem merik kidugni sál nélkül a szobából, hogy egészségük kárt ne szenvedjen, valahogy náthát ne kapjanak. »És kik tagadnak mindent vakmerően. . .?« Kérdezi tovább haladva a felsorolásban , kik azok, akik »Gyanakszanak, köpködnek a világra, Mert lelkük tükre torzképet mutat.« Az tagad mindent, amint a következő versszak tömör foglalataként az utolsó verssor mondja : »Akinek belső szívvilága tót.« •A pesszimisták, mutat rá félreérthetetlenül, csak azért tartják hitványnak a világot mert magukhoz hasonlónak képzelik : »Sötét lapok , mély komor eszmék ! Takarjon el most rózsafátyol. A boldogságban én hiszek még, Bár tőlem minden perce távol ; S lelkem bár szomorú halálig, Örömre, boldogságra vágyik S bár könnyem látja minden óra, Szivem rajong, szeret, remél még, S illatlehelő, mint a rózsa, Bár eltaposták, összetépték. S ha nem leszek is soha boldog , Szeretek, álmodom, rajongok !«