Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1955. 43. évfolyam
Műelemzés - Nagy Miklós: Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora 359–363. p.
sunk először tesz kísérletet arra, hogy egy egész korszakról szintetikus képet adjon. A kép a jelzett fogyatékosságok ellenére is tartalmas, szabatos, világos , dicséretreméltó adatainak bősége, az elemzések meggyőző volta, a tagolás világossága, a szerző stílusának tömör kifejezőereje. Külön kell még befejezésül szólni a könyv fölépítéséről, helyesebben a szintézis megszerkesztésének újszerűségéről. Waldapfel az anyagát két részre osztja. Előbb a kor irodalmi-eszmei áramlatait ismerteti (felvilágosodás, nemesi ellenállás, nyelvművelés, szentimentalizmus stb.), ezekbe a fejlődési fonalakba olvasztja bele a kisebb írókat; a nagyok pedig: MIKSZÁTH KÁLMÁN: JÓKAI MÓR ÉLETE Művelt Nép Könyvkiadó Budapest, 1954. Mikszáth Jókai-életrajza olyan momentuma a Jókairól szóló irodalomnak, amelyet ma sem lehet kikerülni az irodalomtörténet iránt érdeklődőknek. Sőt, nehéz úgy írni Jókairól, hogy egy-egy esemény rajzában, az író lelki életének kifejtésében ne toluljanak a mai toll alá a Mikszáth tömör, plasztikus megfogalmazásai, nem mindennapi ítélőerőre valló, s minden tudományos nagyképűséget mellőző magállapításai. Egyszerű dolog ezt észrevenni és kimondani. De fogóssá válik nyomban a kérdés, ha felelni akarunk, elemző módon arra, miért is hat ránk Mikszáth műve ötven év távolából annyira, amikor egyes negatívumai oly szembetűnőek. Hiszen Mikszáth az esztétikai elemzésről lemond, már a címadása is hangsúlyozza, hogy nem a költő munkásságáról, hanem »életéről és koráról« lesz szó. Meglepő volt ez a század elején, amikor Gyulai Vörösmartymonográfiája volt az életrajzok mintája, s a regényes életrajzot hírből is alig ismerték, de szokatlan ma is, hiszen ma még Illyés Gyula Petőfije a reprezentatív szépirodalmi életrajz, amely beható verselemzéseivel különösen kitűnik. Igaz, Mikszáth kitűnő kalauza száztíz Jókai-kötet erdejében, felismeri a kevésbé emlegetett, vagy éppen másodharmadrendű művekben is az értéket. A novellák hosszú sorából például alig említ néhányat, de a »Mégsem lesz belőle tekintetes asszony«, » Az egyhuszasos lány«, vagy »A három királyok csillaga« nem kerüli el a figyelmét, s külön hangsúlyozza az egyébként gyenge »Mi lengyelünk« kuruzsló parasztasszonyának pompás figuráját. Jó érzékkel válogat a gazdag termésből ; találóan emlegeti a gyengébb művek között a »Lenci fráter«-t, a »Három márvány fej«-et és az »Utazás egy sírdomb körül«-t. De akkor is igaza van, amikor Gyulai maró bírálata ellenére védelmébe veszi a Petőfiről szóló romantikus Bessenyei, Batsányi, Kármán, Csokonai, Fazekas, a könyv második részében külön portrékban szerepelnek. Erre a korra alkalmazva a megoldást jónak tartom ; ez az a mód, ahogy a korszak már említett tarkaságát tudományosan rendszerezni tudjuk. A járatlanabb olvasónak talán olykor időzavara támad, egyébként azonban Waldapfel az egyének ismertetésében sem hanyagolja el azokat a szálakat, amelyek az egyetemes fejlődéshez kapcsolnak. Kívánatos lenne ezt a szerkesztést más korokon is kipróbálni s az egyéni portrékon igy valóban irodalmi életet is ábrázolni. Barta János ÉS KORA melodrámát »A holt költő szerelmé«-t. Általában esztétikai szempontból nagyon jelentős volt a maga idejében Mikszáth megértő ítélkezése a Jókai perben, amely a Gyulaiéktól és Péterfyéktől figyelemre nem igen méltatott írói erényeket megfelelő megvilágításba helyezte. Ebben a tekintetben különösen Jókai költőiségének hangsúlyozása fontos, mivel ezt Gyulai többnyire tagadta, vagy romantikus póznak tartotta. Persze Mikszáth ítélkezéseivel is vitába lehetne szállani nem egyszer, hiszen mai szemmel nézve erősen túlzottnak látszik az a lelkesedés, amellyel a »Janicsárok végnapjai«-ról vagy egyes öregkori regényekről nyilatkozik, de igazában nem ez a baj. A hiba ott van, hogy olyan esztétikai törvényszék az övé, ahol a helyes ítéletek tőmondatokba, gyakran teljesen általánosságokba szorulnak, de a vádlott és a közönség többnyire hiába tudakozódik , az ítéletnek nincsen indoklása. Képzelt ellenfelünk erre azt felelhetné, hogy Mikszáth nem tudományos monográfiát akart adni, hanem regényes életírást, s az effajta munkáktól nem lehet azt elvárni, hogy pedánsan végighaladjanak az író összes valamire való írásain. Nem is! Még csak azt sem várjuk, hogy akár Jókai tíz munkáját is analizálja a szerző, csak azt, hogy egy-kettőbe elmerüljön, s bármily szubjektíven, bármennyi teret engedve a szépirodalmi, novellisztikus feldolgozásmódnak, de részletesen beszéljen róluk. Ez egyszer — egyetlen egyszer — megtörténik a »Hogyan fakad a rügy, a bimbó, a rózsa« c. az »Új földesúr« megköltésével foglalkozó fejezetben, amely valóban a legsikerültebbek közé tartozik. De itt meg az zavarja az olvasót, hogy Mikszáth túlságosan hamar elhagyja az egyes művet, s az általánosításhoz emelkedik, egy-két olyan megállapítást kockáztatva, amit már a maga idejében is 359