Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1977. 9/59. évfolyam
Műelemzés - Székely györgy: Staud Géza: Magyar színháztörténeti bibliográfia I–II 268–273. p.
Szemle 271 fel József, Sőtér István írt minden kutató számára értékes, itt azonban nem szereplő bevezetést, előszót. Szigligeti Ede színműveinek kiadását Bayer József vezette be, és még sorolni lehetne a példákat. További bővítési lehetőség kínálkozott volna olyan művek figyelembevételével, mint mondjuk Erdélyi János Pályák és pálmák (1886) című kötete, amelyben többek között Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály pályaképe is megrajzolásra került. Fájdalmas hiánynak kell tekinteni, hogy nem nyer említést Gyulai Pál 1866-tól több kiadásban is megjelent Vörösmarty életrajza; Tóth Dezső 1957-es Vörösmarty-monográfiája pedig csak az Irodalomtörténeti Könyvtár öszszefoglaló címszava alatt szerepel. Szívesen láttuk volna a kötet rendszerébe beépítve néhány kisebb jelentőségű, de a magyar dráma-és színháztörténethez mégis szervesen hozzátartozó író biográfiáit: például Előd Gézáét Zilahy Károlyról (1935), Schwarcz Hajnalkáét Abonyi Lajosról (1937), Zsigmond Ferencét vagy Vadnay Béláét Lévay Józsefről és kortársairól (1906, ill. 1921), Kramer Marianneét Toldy Istvánról (1931), Rejtő Istvánét Thury Zoltánról (1963), Juhász Gyuláét Tömörkény Istvánról (1941), vagy Kiss Gizelláét Justh Zsigmondról (1932). És ha alapjaiban változott is meg közéleti, sőt irodalmi értékelésünk Rákosi Jenőről és Herczeg Ferencről, színháztörténeti jelentőségük, éppen évtizedeken keresztül elfoglalt központi helyzetük, nagy és nem ritkán káros befolyásuk miatt indokolt lett volna, hogy az előbbi esetében hivatkozás essék az 1930-ban Süle Antal által szerkesztett „élete és művei"-re, annál is inkább, mert benne Schöpflin Aladár írt Rákosi Jenőről a drámaíróról; az utóbbinál pedig, időrendben, Zsigmond Ferenc, Halmi Bódog, Szabó József munkáira. Végezetül itt kell megemlíteni egy bizonyos következetlenséget az egyik forrásértékű sorozat felhasználásánál. Kár ugyanis, hogy csak az Arcok és vallomások 1966-os kiadványait vette figyelembe a szerző (benne Somlay, Csortos, Sarkadi Imre, Szomory és Németh László-kötetekkel), de nem folytatta az 1971—73-as évek idevágó tételeivel, így Hegedűs Géza: Heltai Jenő (1971), Halász László: Karinthy Frigyes (1973), illetve Ungvári Tamás, Déry Tibor (1973) tanulmányával. Nyilvánvaló, hogy a több ezer tételes mű arányaihoz képest ezek elenyésző esetek s inkább csak azért kerültek megemlítésre, hogy jelezzék: egy színháztörténeti bibliográfiának a terület sajátos igényei alapján kijelölt határai a teljesség érdekében további felfedező utakat kínálnak. Staud Géza hatalmas munkája alapvetően fontos és közhasznú mű, nemcsak a szigorúbb értelemben vett színháztörténészek számára. Hazai viszonylatban csak önmagával vethető össze; szerzője a fejlődést is önmagában mérhette föl elsőnek. E bibliográfia szempontjainak gazdagsága, világosan áttekinthető rendszere, a feldolgozott adatok mennyisége, a közlés pontossága megbecsülést, méltány-