Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1991. 22/72. évfolyam
Műelemzés - Kispéter András: Egy régi udvarház utolsó gazdái 600–606. p.
Szemlé lem? — sok örömet is szerez nekem, néha-néha van egy perc, hol egyik vagy másik résszel meg vagyok elégedve, azután— megint s ez a gyakoribb érzés — , osztom Kiss József kívánságát, melyet „A Hét"ben fejezett ki, hogy bár jobbat írhatnék! A sajtó, úgy látszik meglehetős előnyösen nyilatkozik, bár eddig csak kevés kritika jutott szemem elé, de itt-ott, úgy látszik komolyan is vesznek Néhány naiv közvetlen dicséretet is kaptam, melynek örültem, igen különböző állású és műveltségű emberektől . . ." (Justh, 757.) A könyv visszhangja valóban nem volt rossz, hiszen 1891 tavaszán megjelenik a 2. kiadás. Nem hagyják érintetlenül Czóbel Minka látásmódját Justh szociális eszméi sem. 1891 júniusában meglátogatja Justhot Szenttornyán, hazatérve a következőket írja: „Itt azt gondolják, hogy Orosházán az utcákon patakzik a vér, s hogy a sövények skalpokból vannak fonva." Egyre szűkebbnek érzi az őt körülvevő vidéki úri életet, a mándoki rokonok társaságát. „Tudja, mi hibázik nekem itt legjobban? — panaszolja Justhnak Mándokról. — Hogy senki, de abszolúte senkivel nem beszélhetek azon dolgokról, melyek legjobban érdekelnek [. . .] Nincs ugyan szárnyam, fájdalom, de ha volna, itt bizton elégetnének, mint boszorkányokat." „Különben roppant kedvesek — panaszkodik anyjának is —, csakhogy én a Marsban vagyok, ők pedig a Saturnuson." „Kedves barátom — írja később Justhnak —, csak most értettem meg egészen regénye milyen mestermű. Fuimus, Fuimus! — ez van itt minden kőre, minden falra rányomva, hogy pusztulás, s az igaztalanság émelygős szirupa von be mindent, még ezt az elragadó vidéket is." Egyre nő a távolság közte és a vidéki rokonok között, rossz szemmel nézik, hogy Minkát megfertőzte a modern szemlélet, az irodalom, a művészet. Justh lelkes, bíztató kritikája második verskötetéről, az Újabb költeményekről, felborzolja a vidéki társaság idegeit. „Tudja, hogy szörnyű konkolyt hintett cikke baráti egyetértésünkbe a Forgáchokkal" — írja Justhnak. — „Szóval, nagy baj nekik, hogy más érdek is van a világon, mint ló és szarvas. Pedig én igazán mind a két állatot szeretem, de hát azért Verlaine-t, Flaubert-t etc. nem lehet a világról letagadni. Szóval, elégedetlenek velem, nem akarnak ezen az úton sehogysem velem jönni, de másrészt azt még kevésbé akarják, hogy magam menjek." Egy héttel később így ír: „Tudja, sokszor mondják nekem [. . .] hogy ideáljaim fekvését hangoljam lejjebb: nem a földre való, érthetetlen, Ikarus története etcetc. — És ha? — Hát boldogabbak ők? amazok ? Nem, százszor nem. A szürke unalom emészti s minden áron mulatnak, hogy elfeledjék reménytelenségüket. Én? — igaz, hogy még sokszor felzavar ez vagy az, de én boldog vagyok, — már amennyire lehet, s Ikarus története nem ijeszt. Igaz, hogy visszaesett a földre, de hát egy percre mégis közelebb volt a naphoz.