Irodalomtörténet, 2014. 95. évfolyam
2014 / 4. szám - KRITIKA - Hites Sándor: Jókai & Jókai, szerk. Hansági Ágnes - Hermann Zoltán
KRITIKA visszaemlékezéseit (Az én kortársaim 1872-es felkiáltását, miszerint „Valamennyien franciák voltunk!” illetve azt az anekdotát, miszerint Petőfi úgy mutatta volna be „monsieur Rayéenek”, hogy ő „valóságos francia regényeket ír magyarul”) én hajlanék — Hansági Ágnesnek a kötetben olvasható tanulmányával ellentétben — nem az „orientáció természetes terepeként”, hanem a centrumnak való tudatos és önkéntes alárendelődés tanúságaként értékelni. Egyik idézetben sem látom az egyenjogú nemzetközi szellemi integráció magabiztosságát. Sokkal inkább érzem bennük magának a centrum kijelölésének a reduktív gesztusát (a francia rajongás ebben a tekintetben igazából szűkíti a szóba jöhető külhoni minták hipotetikus teljességét), illetve az ehhez a centrumhoz való (korlátozott és egyirányú, pusztán receptív és imitatív) hozzáférés fölötti lelkesedést. Illetve, ebből fakadóan, a perifériának a centrumhoz képest történő, de csak a periférián érvényes önmeghatározását — Jókai esetében önmaga, irodalmi cimborái és a Pesten székelő francia nyelvtanár (vagyis a centrumnak a perifériára delegált képviselője) előtt. Jókai ezekben a szövegekben olyan (tudatosan alárendelődő) pozícióról beszél, amelyben a centrum ismerete, a centrumhoz való igazodás, az ahhoz képest való önazonosítás szimbolikus tőke forrásává lesz. Ennek része bizonyos tekintetben a centrum birtoklása is. Részben nagyon is konkrét, fizikai tárgyak birtoklásáról van szó, mint a Petőfi könyvtárában sorakozó „díszkiadások” presztízskiadványai esetében, melyeket Jókai több Petőfi-portréjában is elősorol. Részben pedig a centrumból kiáramló írói eljárások és pózok újrajátszásáról, az ott észlelt, távolságból, közvetítések alapján, valamilyenné alkalmazva látott szerepek felöltéséről, birtokba vételéről, elbitorlásról. (Amiben azért nincsen kölcsönösség vagy egyenlőség, mert azoknak, akiknek a szerepeit átveszi, erről nincs és nem is lehet tudomásuk.) Szerintem ezt a pozőri alárendelődést mutatja meg és nem, mint Hansági Ágnes sugallja, a magyar és francia szereplehetőségek megfeleltethetőségét és a „világirodalmi” funkciók magyar betöltésére alkalmas személyek létét, vagyis „párhuzamosságot” és „egyidejűséget” (28.) A tengerszemű hölgy (1890) következő passzusa is: „Petőfi Bérangert imádta, én Hugo Victorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Rockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinnak.” Az, hogy a Tízek Társasága tagjai francia irodalmi szerepeket öltenek magukra, nem a francia irodalommal való közösségüket, kölcsönösségüket vagy egyenrangúságukat mutatja, hanem inkább azt, ahogy a periféria önjelölt avantgárdjai a centrum szerzőivel igazolják önmagukat — részben önmaguk, részben pedig annak a perifériának a nyilvánossága előtt, amelyben érvényesülni igyekeznek. (S ezt annak jegyében értékelhetni, hogy az 1840-50-es évek magyar kritikai életének egyik viszszatérő vitakérdése volt, hogy a nemzeti irodalom kívánatos formájának létrehozásában . Hangsúlyozom, Hansági gondolatmenete számára az a fontos, hogy Jókai és némely kortársa francia eszményképei között rámutasson azoknak a „médiaforradalmároknak” a jelenlétére, akik hozzájárultak az irodalom megjelenéséhez a „tömegmédiumokban”. A viszonyrendszer elemzésére nézve azonban, úgy érzem, ebben a vonatkozásban is fennáll az általam vélt hierarchia. Mint Jókai A ki boka után áll boszut című önéletrajzi meta-elbeszéléséből megtudtam, „monsieur Rayée” az 1840-es években Pesten tanított franciát, s megígérte, hogy fordít majd Jókaitól.