Irodalomtörténet, 2017. 98. évfolyam
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kulcsár-Szabó Zoltán: Austin és a Hippolütosz
118 TANULMÁNYOK Két fontos, az egész dialógusra kiterjedő momentum érdemelhet itt megkülönböztetett figyelmet. 1. Az egymással versengő szónokok rendre vonakodnak a megszólalástól vagy legalábbis attól, hogy az általuk elmondottakat saját maguk mint beszélő autorizálják vagy értelmezzék, sőt mintha egyenesen az arra vonatkozó kételyt igyekeznének felkelteni, hogy tudják vagy értik-e egyáltalán azt, amit mondanak. Szókratész közismerten Diotima szájába adja az Erósz ügyében feltárulkozó igazságról szóló tanítást. Előtte Agathón azzal kezdi, hogy elmondja, „miképpen kell beszélnem, s csak azután akarok beszélni” (1946).63 E nyitányt követően szinte nem is igazán meglepő, hogy a beszéd befejeztével, Szókratész keresztkérdései nyomán el kell ismernie, hogy „semmit sem értettem abból, amiről az előbb beszéltem.” (erre Szókratész: „Pedig milyen szép beszéd volt, Agathón” - 2010-c).64 Arisztophanész pedig egy csuklásroham miatt elsőre el sem tudja kezdeni a maga szónoklatát. 2. Mindez összefügghet azzal is, hogy az egész dialógust borgőz lengi be. Ami a másnapos kelletlenség kissé levert atmoszférájában veszi kezdetét (a jelenlévők meg is egyeznek, hogy ezúttal nem fognak inni, „csak amennyi jólesik”65 — 176e), a beszédek után újabb tivornyába torkollik — magyarázatként szolgálhat persze, hogy a drámai versenyek (egy ilyet követően kerül sor A lakomára a győztes Agathónnál) és az italozás felügyeletéért ugyanaz az isten, Dionüszosz a felelős, aki itt, ily módon, Erósz dicséretére is kiterjeszti a fennhatóságát. Amikor, Szókratész beszédét követően, beront a részeg Alkibiadész, éppen mámorittas állapotára hivatkozva követel hitelt Szókratészről előadott, dicséretet szerelmi vallomással kombináló beszédének („ami ezután következik, azt soha meg nem hallanátok tőlem, ha először is nem lenne a korban az igazság” - 217e). Csak azért nem tesz esküt (apónou) akkor, amikor Szókratész beszédének (215d-e) rá gyakorolt hatását ábrázolja a hallgatóságának, mert attól tart, „hogy teljesen részegnek gondolnák”!66 Nem csoda, hogy miután kinevetik a tekervényes beszéd mögött lelepleződő féltékenysége, vagyis amiatt, hogy nagyon is tudatában van annak, hogy mit akar elérni, azaz mit tesz azáltal, hogy beszél (Szókratész állapítja meg, hogy „mégsem sikerült álcáznod magad”), egyenesen a józanság vádjával kell szembesülnie („Úgy látom, Alkibiadész, józan vagy” - 222c)167 A két kiemelt momentum közötti összefüggés nyilvánvalóan abban áll, hogy A lakoma szónokai nem tudják vagy legalábbis szembesítenek és szembesülnek azzal a gyanúval, hogy nem tudhatják pontosan, mit is beszélnek, mert az, amit mondani szándékoznak vagy vélnek, vagy az, ahogyan a mondottakhoz valójában viszonyulnak, nem áll(hat) ott hitelesítő instanciaként amögött, amit előadnak. Aki esküszik, vagyis valamilyen — implicit vagy explicit — módon autorizálja a saját beszédét (és ez a művelet teljes mértékben egyetlen megszólalásból sem hiányozhat), voltaképpen arról tesz tanúságot, arról esküszik, hogy nem tudja, mit is beszél valójában. Aki esküt tesz, az (olyan, mint aki) részeg vagy másfajta elragadtatottság áldozata, például a szerelemé, 63 Uo., 56. 64 Uo., 67. 65 Uo., 32. 66 Uo., 87. 67 Uo., 95.