Irodalomtörténet, 2017. 98. évfolyam

2017 / 3. szám - Reichert Gábor: Családon belül. Adalékok Déry Tibor és Aczél György "barátságához"

REICHERT GÁBOR Családon belül Adalékok Déry Tibor és Aczél György „barátságához” Személyes vonatkozások Bár a barátság fogalma aligha tekinthető irodalomtörténeti kategóriának, jelen írás szempontjából mégis elengedhetetlennek tartom, hogy a Déry Tibor és Aczél György viszonyát alapvetően befolyásoló, többé-kevésbé ismert pragmatikus szempontok mellett a politikumon túlmutató személyes vonatkozásokra is felhívjam a figyelmet. Látszólag nem túl bonyolult feladat Déry és az 1956 utáni politikai hatalom, azon belül pedig kifejezetten Déry és Aczél kapcsolatának leírása: a közkeletű értelmezés szerint a börtönből 1960-ban szabadult író időskori nyugalmáért és jólétéért hajlandó volt kompromisszumot kötni a konszolidációban érdekelt hatalommal, ennek meg­felelően pedig élete utolsó tizenhét évében igyekezett minél kevesebbszer szembeke­rülni a mindenkori hivatalos állásponttal - amelynek idővel maga is alakító tényezőjévé vált. Nyilvánvalóan van igazság ebben az összefoglalásban, ennek ellenére úgy gon­dolom, súlyos leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a kollaboráció Déry által válasz­tott stratégiája teljes önfeladással járt volna,­ mint ahogy Aczél motivációinak megér­téséhez sem elegendő annyit mondanunk, hogy azokat kizárólag hatalomtechnikai megfontolások vezették. Hogy miért nem, arra pedig - meggyőződésem szerint - olyan, a hétköznapi hatalomgyakorlás és -elviselés eszköztárán túli, nagyon is emberi tulajdonságok tetteket és verbális megnyilvánulásokat egyaránt befolyásolni képes ereje adhatja meg a választ, mint amilyen a hiúság, a büszkeség vagy az erkölcsi integ­ritás megőrzésének szándéka. Persze nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy éppen ez a szétszálazhatatlanság: egyrészről a szakmai, politikai, hatalmi érdekek, másrészről pedig a személyes rokon- és ellenszenvek tudatos összemosása, a köz- és privát ügyek közötti válaszfal viszony­lagossá tétele adta a korszak kultúrpolitikájának lényegét. Déry és Aczél kapcsolata ennek a nagyrészt szándékosan előidézett zavarnak az egyik legjobb példája, a zavar azonban, úgy gondolom, nem egyedül az író cselekedeteire és megnyilvánulásaira volt hatással: a kettejük levelezéséből fennmaradt küldemények olvastán számomra legalábbis úgy tűnik, időnként maga Aczél is szerette volna szövetségesi (és nem csat­­lósi) viszonyként ábrázolni Déryhez fűződő kapcsolatát. Az a tény azonban, hogy az ehhez szükséges egyenrangúság mindvégig csak látszólagos lehetett, felhívja a figyelm 1 Véleményem szerint Réz Pál is ebbe a hibába esik, amikor „hangos memoárjában” így indokolja hetvenes évekbeli elhidegülését Dérytől:„Tibor a végén nagyon opportunista lett, beadta a derekát.” Különösen annak fényében tűnik furcsának a korszak visszásságait nagyon jól ismerő Réz mondata, hogy egy másik barátja, Vas István esetében pedig kifejezetten imponálónak tartja, hogy az nyíltan bevallotta neki „bezupálását” Aczélhoz. Réz Pál: Bokáig pezsgőben, Magvető, Budapest, 2015,185.

Next