Iskolakultúra, 2016/1 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2016 / 1. szám - TANULMÁNY - Németh Zoltán: A migráns irodalom lehetőségei a közép-európai irodalmakban

A Fatemeh Pourjafari - Abdolali Vahidpour szerzőpáros a posztmodern kor és a glo­­balizált társadalmak kialakulásával hozza párhuzamba a migráció jelenségét. Olyan korról írnak, amelyet egyrészt a mindent átható kommunikáció irányít (tévé, internet), a transzport logikája, másrészt a mobilitás és a határtalanság korszakáról beszélnek. Egy új nomadizáció figyelhető meg a 21. századi társadalomban, amely kulturális diverzióban ölt testet, és mindez új tapasztalatokat jelent az irodalomban, ezzel együtt újfajta írás­módot (Pourjafari és Vahidpour, 2013, 678-679. o.). Nagy Hajnalka az osztrák, illetve a német irodalom kapcsán utal arra, hogy „az irodalomtudományban heves viták folynak arról is, milyen terminussal kellene illetni a bevándorlók irodalmát. Az eddig használatban lévő fogalmak - úgymint »külföldi«, »vendégmunkás«, az előbb említett »migrációs«, illetve »migráns« irodalom, avagy éppen »az idegenség irodalma« - egyike sem képes megragadni a szóban forgó irodalom valós természetét anélkül, hogy ezek a szerzőket ne nemzeti hovatartozásuk és életrajzi hátterük alapján határoznák meg, tovább mélyítve ezzel a »helybeliek« és a »külföldiek« közti szakadékot.” (Nagy, 2012, 10. o.) Leher flakk­ra utal, aki szerint „A migráns iroda­lom (MIGRANTINNENLITERATUR) tenninusa akarva-akaratlanul kizáró, diszkrimi­­náló, beskatulyázó és kirekesztő.” (Nagy, 2012, 10. o.), majd Franco Biondit idézi: „Míg a származás egy etnikai, kulturális, szociális és családi eredet kifejezett és többé-kevésbé tudatos vállalását jelenti, addig a hovatartozás a »hozzátartozás« megélt tapasztalatára vonatkozik, legyen az egy társasághoz vagy egy egyetlen emberhez kötődő tartozás. Míg a származás tények (pl. dokumentált, generációkra visszamenő családi eredet) és szubjektív tételezések (pl. alacsony rangú személyek királyok általi nemesi kinevezése) alapján definiálható, addig a hovatartozás átélhető tapasztalatot és állandóan megújuló elismerést követel.” (Nagy, 2012, 10. o.) A migráns irodalom ebben a diskurzusban az „interkulturális”, illetve „transzkulturális” irodalom, valamint az „új világirodalom” kifejezésekkel helyettesítődik, miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok a kritikusok, akik „a migráns írók műveit tisztán esztétikai mércével kívánják megítélni, figyelmen kívül hagyva azok egyéni (származás, migráns lét) és társadalmi (diszkrimi­náció) vonatkozásait, éppen azokról a hatalmi viszonyokról feledkeznek meg, amelyek a művek létrejöttének alapvető feltételei voltak. A szövegek mélyrétegeibe ugyanis bele­íródik a fennálló renddel szembeni ellenállás politikai aktusa.” (Nagy, 2012, 11. o.) Ingeborg Kongsb­en (2006) a „bevándorló-irodalom” és a „bevándorló-író” kifejezé­sek mellett az „emigráns irodalom”, a „világirodalom”, a „transznacionális” irodalom, a „migráns irodalom”, illetve a „multikulturális irodalom” terminusokat használja, miközben utal arra, hogy a „bevándorló-irodalom” kifejezés mára meglehetősen prob­lematikussá vált. Graeme Dunphy (2001, 1-2. o.) a hollandiai török irodalom kapcsán olyan szociális adaptációs jelenségekre utal, amelyek nyomán etnikai kisebbségi szituá­ciók megtapasztalása figyelhető meg, pontosabban perspektívaváltás az e­migránsból az immigráns felé, vagyis a „szülőföld”-hazától az „állandó lakhely”-hazáig. A kivándorló és a bevándorló perspektívája közötti különbség messzemenő következ­tetések levonására ad alkalmat: ilyenek például a migráns irodalom nyelvét érintő kér­dések. Ennek nyomán nemcsak az irodalom nyelve vetődik fel kérdésként, hogy tehát az író az anyanyelvén ír-e vagy pedig új hazája nyelvén, hanem az is, hogy a másik nyelv perspektívája, logikája, kifejezései milyen mértékben vannak jelen az irodalmi mű nyel­vében. A nyelvváltó vagy nyelvőrző írók mellett tehát a kétnyelvűség, a bilingvizmus problémája is fontos, és sok esetben generációs kérdésként jelenik meg. Más esetben viszont éppen a „nyelvtelenség”, a nyelvi idegenség, illetve a rontott, bevándorlók által használt nyelv kérdése vetődik fel, sőt Anna Kim egyenesen „kétnyelvű némaság”-ról beszél (Nagy, 2012, 14. o.). A másik kérdés, hogy vajon a „migráns irodalom” terminusa a szerző identitására vonatkozik-e vagy a szöveg témájára, a migráció tapasztalatára. Mindkét esetben hete­ 64

Next