Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 2. szám

14 színház és jóllét során biztos, hogy voltam felelős azért, hogy valaki kiégett amiatt, ahogy én dolgoztam. De évek kellettek ahhoz, hogy én belássam azt, hogy nekem a módszereim rosszak, és hogy egyáltalán megértsem, hogy miből fakad az én módszerem, hogy az mennyire hozott, és mennyire nyomás­ra történik, merthogy szeretnék megfelelni valaminek." Majd hozzáteszi: (k. m.) „Ugyanakkor meg nyilván egyéni felelősség is, mert amikor én voltam teljesen kizsigerelve, akkor meg nem szóltam, hogy Helló, hagyjatok békén.” Ehhez kapcsolódik az egyetemi oktató: (e. o.) „Hogy mi mennyire veszünk részt valamiben, mennyire mondjuk egy adott pillanatban, hogy jó, akkor eddig és nem tovább, az nagyon erősen egy saját döntés eredménye.” Úgy tűnik, egyértelmű választ nem találunk arra, hogy ki vagy mi a felelős a szakmai kiégé­sért. Sz. E. azzal zárja ezt a kört, hogy minden valószínűség szerint az intézményi kultúra; a környezet; az a csoport, amelyben dolgozunk és természetesen mi magunk is felelősek vagyunk a kiégésünkért. Hogy milyen arányban, az már másik kérdés - teszi hozzá végül, {ami előrevisz} (k. m.) „Én a jót szeretném adni magamból az intézménynek, és az intézménytől a jót szeretném kapni. ” A beszélgetés során az a kérdés is felmerült, hogy a résztvevők számára - munkafolyamataik során - melyek voltak azok a pontok, amelyek a szakmai kiégés megelőzésében segítették őket. Válaszaik többnyire három kategóriába sorolhatók: (1) a szabályok pontos tisztázása, (2) az építőjellegű kiértékelés és (3) a közösségi élmény. A feladatkörök pontos meghatározása, a játékszabályok tisztázása, úgy tűnik, valóban segít: (k. m.) „egyáltalán mondatok hangozzanak el, amihez vissza lehet kapcsolni. (...) Ezt fogalmaztam meg: Én a jót szeretném adni magamból az intézménynek, és az intézménytől a jót szeretném

Next