Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 3. szám

KRITIKA maszkodik példának okáért a Bartók fiát megszólaltató 2017-es dokumentumfilmre, miközben kollázsszerűen kultúrpolitikai és kulturális kontextusokat villantanak fel. A tobzódásban nemcsak a kultúrára hatással levő Liszt, Ady, Karinthy, Kosztolányi, Csáth és még sokan mások kapnak több-kevesebb szerepet, hanem a kultúrpolitika egykori irányítói is megidéződnek. Ez rendben is volna, de a spektrum talán túl széles a megidézettséghez. A több évszázad tablójára felragasztott kollázs rétegei mintha túl gyorsan fednék el egymást, így az alkotók mintha kissé elengednék a nézők kezét, és hagynák, hogy a részletekhez saját kapkodó asszociációikat társítsák. Jerem, ebben az otthonos elveszettségben rejlik az előadás eredetisé­ge. A néző saját kulturális hozadékából válaszol az előadásban feltett kérdésekre. Mi a magyar zene? Mit gondolnak erről a világban? Mi a nép zenéje? Mi annak ősforrása? Kik vagyunk mi itt, a Kárpát-medencében, és hogyan forrunk össze? Ezek a kérdések visszhangza­nak úgy, hogy akár az aktuális művészetpolitikai miliőben is visszacsengjenek. Az előadás pedig verbálisan, a zene és a tánc nyelvén is igyekszik létrehozni a tabló összképét. Ez az összeolló­­zottság passzol is a két figurára felépített mitikus történethez, mi több, passzol az előadás Mester Dávid által megtervezett zeneiségéhez, zenei idézeteihez. Illetve passzol a Berecz István által koreografált, sodró lendületű néptáncbetétekhez. A baj tényleg csak annyi, hogy az előadás olykor - nem feltétlenül szándékolt módon - mint­ha lelógna a színpadról. Annyira, hogy nem lennék meglepve, ha a megannyi zenével, tánccal és mozgáselemmel gazdagított produkció eredetileg nem erre a szűk stúdiótérre lett volna szabva, tervezve. Van olyan jelenet, amelyben vagy húsz ember tolongását látjuk a színpadon anélkül, hogy ennek indokoltságáról vagy művészi, hangulati hozadékáról különösebben meggyőznének. Az igyekezet látszik persze, a rendező és a színészek a tér adta lehetőségeket maximálisan Előtérben: Imre Éva. Fotó: Bíró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

Next