Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 3. szám
KRITIKA hogy a magyar nyelvben nincs is erre megfelelő kifejezés. Az „érezd jól magad” valahogy nem befelé irányul, nem arról szól, mint az angolban, hogy legyél jól önmagaddal, „élvezd önmagad”. Fehér az előadás után még azt is elmondta, hogy a Harry Potter világára reflektál a cím utolsó része, de én ezt nagyon erőltetett asszociációk által tudnám csak belemagyarázni. A Humans/Bodies/Images előadás előtt Viktorija Medviedieva ukrán koreográfus szólóelőadását láthatta a közönség. A táncost a Linotp táncműhely fogadta be mint menekültet. A 15 perces performanszban a háború kitörésekor megélt tapasztalatit fogalmazta meg, ahogy a cím is mondja: Choose your weapon. Egyértelműen láttuk a vívódását, amint a háborút jelentő katonabakancs és a saját identitását jelentő táncos ruhája között állt, és döntött. Az ő fegyvere a tánc, ebben tudja magát kifejezni, ezzel az eszközzel tud beszélni a háború borzalmairól. Jelenléte önmagában szívszorító volt, ezért óvatoskodva beszéltünk a tapasztalatiról a közönségtalálkozón. A Linotp társulat ezzel a szolidáris gesztussal előzte meg a szintén erős témájú előadásukat, a Humans/Bodies/Images-t (r. loana Marchidan). A body shamingről, vagyis testszégyenítésről beszéltek és táncoltak. Utóbbinak jobban örültem, ebben a témában a tánc nyelvén fogalmazni különösen adekvát, hiszen így a táncos saját eszközén, vagyis a testén keresztül beszél a testről. A beszéd számomra gyakran fölöslegesnek és ismétlőnek hatott az előadásban használt képekhez, mozdulatokhoz viszonyítva. Az alapmotívum Peter Paul Rubens reneszánsz festő A három grácia című alkotása, a rubensi női testek, amelyek nagyban eltérnek korunk modellalkataitól, de nem térnek el a valós testalkatoktól, a hús-vér, filter nélküli formáktól. A három táncos teste azért cseppet sem rubensi, nem is Instagram-szerű, mondhatni, átlagos, de azért őket látva mégis eszembe jutott a gondolat, hogy a body shaming talán nem őket érinti a leginkább. Marchidan el is mondta a közönségtalálkozón, hogy ezt a gondolatot már máshol is kifejtették, de az is igaz, hogy az előadás nagy hangsúlyt fektet az öntestszégyenítésre, ahogy saját magunkat illetjük kegyetlen kritikával, ez a jelenség viszont már valóban mindenkit érint. De, ha az előadásban nem normalizált testek jelennének meg, akkor ennyi túlmagyarázó, ismétlődő szövegre sem volna szükség, mert a normától eltérő testek önmagukban hordoznák az előadás fókuszát. A közönségtalálkozón sokat beszéltek arról, hogy egy táncos különösen érintett ebben a kérdésben, de ez a fajta személyesség nekem az előadásból hiányzott, nem úgy tűnt, mintha a táncosok önmagukról beszélnének. Az előadás dramaturgja, Mihaela Michailov egyébként a bukaresti Replika színházi nevelési társulat tagja, vagyis a társadalmi témák feldolgozásában jártas, ez a szöveg is hosszas kutatás és interjúzás alapján készült, mégsem Humans/Bodies/Images. Fotó: Barabás Zsolt