Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-10-15 / 20. szám
munkát elvégezni. A kiállítás már nem olyan társadalmi esemény, mint egy futballmeccs, a közönség átpártolt a sportpályákhoz és feltűnő dolog, ha egy tíz napig tartó kiállításnak laikus látogatója is akad. A tárlatok anyagi eredménye a nullával egyenlő. Pedig már lezajlottak az izmusok forradalmai. A művészek munkáiban új szintézis körvonalai bontakoznak ki. Hogy a jövő mit rejt méhében, nem tudjuk, a jóslás a százesztendős naptárak feladata. Az anyagi eredménytelenség a művészet nívóját is fenyegeti, bár közvetve. A művész kénytelen megélhetéséről más úton gondoskodni. Ez időt von el az alkotástól és a szükséges elmélyedéstől. A mostani valóság okai között felsorolhatjuk a közönség vizuális élményeinek telítettségét is. A professzionista sport, a nagyváros utcája, a színház, a mozi, sőt a megvalósuló televízió megdolgoztatja a szemet, vizuális élményekkel zsúfolja meg a néző agyát, az élményt folyamatban, mozgásban adja. Ehhez járul még az élmény és mozgás velejárója, a hang is. A rádió csak hanggal dolgozhat, de közvetítéseivel az élet különböző területeiről vizuális hatásokra is törekszik. Így az átlagpolgár értékeit az élet és a könnyen megszerezhető élvezetek annyira kitöltik, hogy már nem marad semmi érdeklődése a képzőművészet iránt. Merev elzárkózása csak a giccs durva nagyhangúságának enged fel, mert ennek elsekélyesített, primitív ízléstartalma közelíti meg egyéb élményeit. A tömeggyűlések és pártmozgalmak pátosza elnyomja egy kép, szobor csendesebb mondanivalóját. Ma minden jelszóban, meggyőződésben az élet akarása dominál, ami jele annak, hogy korunk az élet megnyilvánulásait a legintenzívebben igenli és az élet intellektualizált átvételével szemben értéktelen. Sok egyéb hangos és csendben munkáló erő áll a művész és a közönség közé, aminek feltárása oldalakat és íveket töltene meg. Mi szüntethetné meg a válságot? Véleményünk szerint csakis a megbékélt emberiség oldhatja meg a problémát. Tehát egy közös eszme, ami talán a vallás renaissance-a lesz, vezeti ki a művészetet abból a kátyúból, amiben ma vesztegel. Hevő István A NÉMET ÉPÍTÉSZETI KIÁLLÍTÁS Európának szinte összes nagyvárosaiban bemutatták a mai német építészet termékeiről szóló reprodukciókat, melyeket most Budapest közönsége is megtekinthetett. A bemutató anyaga nem ismeretlen. A mai német építészet jellegzetesen politikai természetű s mindenestül a Harmadik Birodalom terméke; a most bemutatott épületek mind fontos politikai események színhelyei voltak s már csak az ezekről szóló fényképek, filmek, beszámolók keretében is fogalmat nyerhetett róluk a mai Európa figyelője, milyenek arányaik, milyen rendeltetésűek, milyen méretűek s milyen az az esztétikai hatás, melyet a szemlélőből kiváltanak. Ezek az épületek a Harmadik Birodalom nagyságát szolgálják; a szemlélőnek önkénytelenül is az „empire“ példája jut eszébe. Csak ez az építészet a múlt század elejének empire-jától lényegesen különbözik; nincsen meg benne az empire könnyed játékossága, bája és fényűzése, tetszelgős és hivalkodó rómaisága, feminin gráciája és plaszticitása. A mai német stílus komoly, sőt komor férfias stílus, mely nem tűr magában semilyen játékos és könnyelmű elemet; ez az építészet teljesen maszkulin jelenség, egy harcos és spártai társadalom valósággal puritán megnyilvánulása, ahogy a társadalommal együtt a művészet is meghódol az egyetlen óriási vezető akarat ízlése előtt. Sokat vett át a mai német építészet a modern németországi úttörések tanulságaiból; mindenütt az 1920-as években annyit hangoztatott célszerűségi elv uralkodik itt is, természetesen Gropiusék, a Bauhaus és a többi félmúlt kezdetek forradalmisága és merészsége nélkül. A forradalmiság és modern merészség helyett ez a stílus visszahajlást mutat külső formáiban a konzervativizmus felé; nem egyszer úgy érezzük, hogy még a századforduló szecesszió előtti renesszánszista eklekticizmusa sem idegen előtte. Nincsen benne romantikus elem. A romantika kihalt már a hatalmi akaratból is és helyére jött a világpolitikai és világgazdasági valóságokkal számoló céltudatosság. Innét van az, hogy a mostani német építészet többé már alig kísérletezik gótikus és román reminiszcenciákkal. Holott a nemzeti szocialista rendszer elején éppen elég olyan hajlandóságnak lehettünk tanúi, mely felhasználta a német középkor nagy formakincsét és magasratörő szellemét, vertikális lendületét, melyben a germán géniusz legszebb megnyilatkozásait ünnepelte s azokat gyakran vegyítette népies elemekkel. Ma már népies megnyilatkozással is igen kevéssel találkozunk s a gótikus reminiszcenciák teljesen kihaltak. A vidéki célszerűségi építkezéseknél éppen úgy, mint a nagy reprezentációs politikai jellegű épületeknél egyedül a horizontális megoldás és elgondolás uralkodik. Az új szellem nagy arányokat szeret és szélesen gyökerezik a talajban. A talajszerűség e kedvelése, a német géniusz egy részének úgyis kedves masszivitás ezeknél az építkezéseknél óriási monumentalitásig emelkedik, mely már túlszárnyalja az empire arányait. Mindezen monumentalitásokat azonban a klasszicitás utáni vágy hatja át, ahogy a régi germán romanticizmus magának zárt és biztos keretet keres. A klaszikus oszloprend kedvelése, a reneszánsz palota mérete, ezek azok a tényezők, melyek megszabják a mai német építészet szellemét. Ezek a klasszikus elemek azonban puritánul és dísztelenül érvényesülnek. Az épületek rendeltetése is olyan, hogy ez a klasszikus emlékezésekre alapozott monumentalitás bennük igazolt. Íme, itt láttuk Paul Ludwig Trost művét, a müncheni Königlicher Platzon épült nemzeti szocialista épületek és emlékek összefoglaló megoldását; ugyancsak ő építette a német művészet müncheni házát, ahol a komoly klasszikus oszloprendek már eleve tiltakozni látszanak minden „entartete Kunst“ ellen. A birodalmi főváros újjáépítését Albert Speer vezeti; ezeket a terveket is megismerhette a közönség. Albert Speertel való a birodalmi kancellária dekoratív és monumentális új épülete is; aztán itt ismertették újra a nagy berlini olimpiai építkezéseket; itt láthattuk a különböző gyárak, munkahelyek, városok, laktanyák elhelyezésére vonatkozó terveket, munkálatokat. A nemzeti szocialista Németország keres e tervekben magának végleges építészeti és művészeti kifejezést, a maga nagyszabású eszközeivel. JELENKOR KÖNYVEK Az Egyház szentjei. Hatalmas albumalakú díszmunkában adta ki a Palladis vállalat a szentek történetét Radó Polikárp, Kühár Flóris és Szunyogh Ferenc bencésrendi szerzetes-írók szerkesztésében. A bőséges anyag csoportosításában a történeti szempont az irányadó, ennek megfelelően a főbb fejezetek így következnek sorjában: az apostolok egyháza, a vértanúk egyháza, a felszabadult egyház, az új nemzetek nagy szentjei, a virágzó középkor s a megújult egyház szentjei. Ily módon az egyes szentek életének hátterében kibontakoznak az Egyház kétezeréves történelmének körvonalai, melynek egyes fejlődési korszakait éppen az életszentség aranyszálai fűzik egybe. Nem száraz életrajzi adatok gyűjteménye ez a könyv, soraiban az áhítat és lelkesedés bensőséges melege izzik s minden lapján ott lebeg az örök krisztusi eszmény. A szerzők a szentek életének nem egyszerű krónikásai, hanem tudós értékelői és költői ihletettségű magasztalói is. Így ez a mű amellett, hogy az olvasók egyháztörténeti tudását bőségesen gyarapítja, kiválóan alkalmas a hitbuzgalom elmélyítésére is. Komplex célt szolgál a könyv finom ízléssel összeválogatott gazdag képanyaga is: művészi élvezetet szerez és vallásos áhítatot kelt. Gyomlay László regényei. Egyszerre két új regényével jelentkezik Gyomlay László, az ismert nevű író. Az egyik — Régi harangok kongását hallgatom (Stádium) — mintegy átmenetet képez az „ifjúsági“ és a „felnőtt“ irodalom között: egy kisvárosi szerelmi történet fiatal, kamaszodó gyermekszemlével nézve. Maga az epikai anyag sovány és nem is nagyon újszerű: egy fiatal lány menyaszszonysága, mely végül is — éppen az ifjú gimnazista rajongói közreműködésével — happy-enddel végződik. De nem is a meseanyag fontos ebben a műben, hanem a visszaemlékezés meleg lírája, amellyel az író megeleveníti egy vidéki város (Eger) hangulatos múltját. Egy deresedő férfi sóvár visszatekintése a boldog gyermekkorba. A múlt képe kissé elmosódott, mert hiszen egy-két forró könnycsepp prizmáján törik meg; ez a lágy líraiság, a kisváros békebeli társadalmának hangulatos rajza s a kamaszodó diákl Lélek finom ábrázolása a regény legfőbb értékei. A második regény — Egy ablak bezárul (Athenaeum) — már jóval szélesebb epikus mederben folyik. Egy asszony élete házasságokon, szerelmeken, csalódásokon keresztül az öregkor csendes, megbékélt melankóliájáig. Ha az előbbi műnél a soványságát kifogásoltuk, itt viszont talán éppen az események túlzsúfoltságát lehetne szóvá tenni. De az író oly ügyesen, fordulatosan tudja szőni a cselekmény szálait, hogy meseanyagának gazdagsága nem okoz kifáradást, hanem ellenkezőleg: érdeklődést ébreszt s ezt mindvégig fokozni is tudja. A gazdag szövevényes mese mellett arra is van gondja az írónak, hogy a magyar középosztályú társadalomról színes képet fessen. Ez a biztos ecset-kezelésű társadalomrajz és korkép egyik főerőssége a könyvnek. A bőséges, tág keretű epikus anyag miatt természetesen állandóan nagyszámú szereplőszemélyzettel kell dolgoznia s ha egyik-másik mellékalak kontúrjai elmosódottak is, a főbb szereplők jellemei éle- 11