Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-12-15 / 24. szám
to MEDNYÁNSZKY PÁRISBAN Írta: KÁLLAI ERNŐ Műtermet a Boulevard Montparnasse 49. alatt bérel. Szorgalmasan dolgozik, annál is inkább, mivel gyűjteményes kiállításra készül. A kiállítást eredetileg Kádárnál tervezi, de minthogy vele nem tud megegyezni, Georges Petit-vel állapodik meg. Anyagának egy részét hazai, másik részét páriskörnyéki tájképek teszik, de szép számmal gyűlnek olyan alakos tanulmányai és kompozíciói is, amiknek tárgyát Páris nyomortanyáiból veszi. Ezek megfestéséhez helyszíni megfigyelésekre volt szüksége. Tehát a környezetnek megfelelően öltözve, Páris kültelki utcáiba és lebújaiba merészkedett. Olyan helyeken járt, beszélte az akkoriban szintén Párisban tartózkodó Pekár Gyula, hogy barátai még nappal sem mutatkoztak volna arrafelé, nemhogy éjjel. És olyan emberekkel, olyan rettentően lezüllött úszómesterekkel, díjbírkózókkal, csepűrágókkal, dologtalan csavargókkal és mindenre kész útonállókkal „komázott", hogy még rájuk nézni is írtózat volt. De Mednyánszky rongyszedőnek adta magát, kültelki barátai úgy is szólították: bon vieux chiffonard. A nyelvükön is tudott beszélni, így hát semmi baja nem történt. Olyan ügyes mimikrivel lopódzott ebbe a szörnyű alvilági környezetbe, mint a modern álmoperatőrök az afrikai vagy délamerikai dzsungelbe, amikor a vadállatokat lesik meg titokban, egészen közelről. Mednyánszky nem exotikus tájakon, hanem a párisi kültelkek piszkos odvaiban és elveszett embereiben kereste a féktelen és leplezetlen vadállatot, a pénzre, asszonyra, italra lecsapó, prédára éhes ragadozót. A szűziesen derengő tavaszi hajnalok, a sugaras őszi ködök festőszerelmese a nyomor és a bűn pokoli mocsarában fantasztikus, vad figurákra vadászott. De miközben ezeket az anyag legdurvább, legalantasabb rabságában fetrengő nyomorultakat festette, tízszeresen érezte a tanítás igazságát: „Vonjuk ki magunkat egyre jobban és jobban az érzéki csalódások eme világából. Vessük le mindezt következéseivel együtt. Igyekezzünk azokat is magunkkal vonni, akik megóvandók." * *) Érthető, hogy Mednyánszky imígy gondolkodva nemcsak a sötét kültelki nyomorban, hanem a nagyvilági fényűzésben és társadalmi hiúságban is szerencsétlen anyagi rabságot látott. E tekintetben igen jellemző Munkácsy Mihályról való véleménye. Azt írja róla az előbb említett párisi naplójegyzetben: „Ma voltam az öreg G ip - nél.2) Sok mindenről beszélgettünk. De az összbenyomásom, amely róla támadt . A berendezésüknek, fáradhatatlan tevékenységüknek élnek. Az időnek élnek és elmúlnak az időben." Munkácsynak a siker és pénzhajszában kimerült életére, leromlott művészetére gondolva újból szívébe vési a lemondás, az igénytelenség elvét. Párisi tapasztalatai és elmélkedései egyébként is megerősítették ennek az elvnek a követésében. Abban is megbizonyosodott, hogy „az élet, a mozgás, a tevékenység közepette magában maradhat és hogy a magányhoz teljesen hozzá tud szokni." „Mindenütt és mégis sehol idegenként és mégis mindenütt hontalanul."s) Most érlelődik benne „az egészen Nagynak a sejtelme", az, „ami a természet jelenségeiben mindig annyira meglepte", anélkül, hogy kifejezhette volna: „a vándorok idegensége, a Démónium." 4) Ez a magány és ez a hontalanság az ára annak a szabadságnak, amelyre szüksége van, hogy lelkét az elkövetkezendő magasabb létformákra előkészítse. Ennek az eszmei célnak a szempontjából még a művészet is csak eszköz. Amint egy alkalommal, élete vége felé mondja: „Híd a véges és a végtelen", az érzéklet és az érzékfölötti világ között." De hiszen egész életét is olybá vette, mint hidat a végesből a végtelenbe, mint keskeny pallót, mely egy zavaros és örvénylő áradat fölött, a tisztulás felé vezet. Mednyánszky ezt a távoli, „aranyos derengést" sóvárogva futott a pallón előre, mindig csak előre. Ez a kínzó metafizikai szomjúság kergette az élet szüntelenül változó, tovatűnő jelenségei után. Csavargásaiból nemcsak temérdek vázlattal szokott hazatérni pillanatnyilag bérelt négy fala közé, hanem az új táji benyomások és emberi ismeretségek számos írott emlékét is magával hozta. Naplója csak úgy hemzseg annak a sok munkás vagy paraszti sorban élő, szegény embernek a nevétől és címétől, akivel szerte az országban és Európában összekerült és akinek egyénisége, sorsa közelebbről érdekelte. De miközben özönével gyűjti a csatangolás szanaszét futó emlékeit, nem szűnik magát edzeni abban a bölcseségben, hogy csupa veszendő illúzióval van dolga, mely könynyen lelki rabságba dönthetné, ha az egyiknél vagy másiknál gyökeret eresztene és kikötne. Tehát csak tovább, egyre csak tovább: „a vándorok örök idegenségében", ebben a nagyszerű, de gyötrelmes démóniumban. Milyen határtalan melankólia árad ezekből a mondatokból: „Néha messziről jöttem valakihez. Odaérve láttam, hogy az illető ott él. Mindennapi életét éli. Falun, gazdaságban, szolgálatban. Sokan voltak. És ott élt mindegyikük lokális exisztenciát, mélyen a földben gyökerezve, csak én voltam mindig a bolygó köztük."5) Úgy járt a földön, mint aki sűrű ködbe jutott és azért hajszolja, habzsolja a feléje gomolygó árnyakat, hogy ezzel is ritkítsa a fátyolt, mely a földi határokon túlkívánkozó tekintetét befonja. Ezt a határtalanul szétáramló, megnyugvásra csak a misztikus sejtelmek világában találó lelket félreismerhetetlenül szláv csillagzatok vezérlik. E tekintetben nem is annyira a Mednyánszkyak lengyel származása, mint inkább az a körülmény fontos, hogy a család évszázadokon át a felvidéki szlovákok között élt. Ez a környezet mélyreható lelki következményekkel járt. Justh Zsigmond ,, Fumus " c. regényében is szó van erről a hasonulásról. Czobor (Mednyánszky) Ádám magyarázza Márfay (Justh) Gábornak: „Családjaink elszlávosodtak. Igen, dacára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai." „De hogyan lehetséges ez, nem értem?" „Adaptáció útján, őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették körül magukat. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik, szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, amelyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött." Mednyánszky Lászlóban a nem kalandra, birtokbavételre szomjazó, hanem misztikus honvágytól ostorozott bolyongás szláv lelki alkatra vall. Ugyancsak szláv az a testvéresülésre vágyó, mély lelki alázat, mellyel a természet, főleg pedig a szenvedő ember képe elé járult. Nem érdektelen tudni, hogy miként vélekedett magáról. Erre abból következtethetünk, amit másokban, jelesül a vándorló napszámosokban (kubikosokban), de főleg a csempészekben és betyárokban becsült, akik, mint írja: „sajnos, sohasem voltak olyan gyéren, mint most." “) Bennük látta mindazt megtestesülve, aminek önmagában hiányát érezte, ők voltak emberi kiegészítői és pedig azért, mert: „1. Impulzívek. 2. Jószívűek. 3. Játékos elméjűek. 4. Igazak. 5. A vakmerőségig bátrak. 6. Intelligensek, de csak annyira, amennyit az érzelmek világa elbír. Az utóbbi van náluk túlsúlyban. 7. Nem önzők." Ha ezeket a tulajdonságokat magában fölidézhetné, ha általuk kiegészülhetne, akkor egész ember volna. Így azonban?... íme, ilyen szigorú önvizsgálatot tartott Mednyánszky maga fölött, ennyi mindennek látta magában hiányát. Hét pontba foglalva rajzolta meg negatív önarcképét, melynek üres formáit talán valamelyik következő inkarnációban sikerül betöltenie. Nem csoda, hogy az, akit ilyen kérdések foglalkoztatnak, vajmi keveset hajlik a művészi hírnév és a nagyvilági sikerek csábítására. Mednyánszky párisi gyűjteményes kiállítása 1897 április 20- án nyílt meg Georges Petit előkelő galériájában. A sajtó és a közönség nagy tetszéssel fogadta. A képek jórészének vevője is akadt. Csak Mednyánszkyn múlott, hogy a bemutatkozás sikerét kiaknázva, további párisi pozíciószerzésre törekedjék. De neki legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. Nemhogy a sikerrel, de még műveinek sorsával sem igen törődött. Megtette Párisban és másutt is, hogy szállásáról egy szép napon eltűnvén, ott hagyta megkezdett és befejezett képeit is — csak azért, hogy szegény házigazdája azok eladása révén némi pénzhez jusson. Szellemi tulajdonjogára nem sokat adott. Abban sem látott semmi rosszat, hogy egyik vagy másik szűkölködő tanítványának az ő modorában készült festményére a maga nevét írja, így jobb ára volt a képnek, márpedig Mednyánszky csak azt tartotta szem előtt, hogy az arra rászorulókat minden úton-módon segélyezze. Részlet a szerzőnek „Mednyánszky László“ c. monográfiájából, amely Singer és Wölfner kiadásában jelenik meg. ’) Idézet Mednyánszkynnak egy Párisban, 1837 május 24-én írt naplójegyzetéből. *) Az angol gipsy (cigány) rövidítése. Munikácsyt érti rajta. *) 1897 augusztus 4-rőlkelt párisi naplójegyzet. *) 1897 május 27-ről kelt párisi naplójegyzet. ‘) 1895 december 9-i naplójegyzet. ') Ez az idézet és a következő, egy bizonytalan keltezésű naplójegyzetből való. JELENKOR