Jelenkor, 1969. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám - Pákolitz István 50 éves - Hallama Erzsébet: Beszélgetés Pákolitz Istvánnal
- Volt egy hórihorgas csillagász tanárunk, egyszer harmadikban fölvihogtam az óráján és nagyon dühös lett. Azt mondta: tudod, fiam, mi az, ha valaki paraszt? De kihevertem könnyen a sértést, mert mondhatott, amit akart, mégis én voltam torna-, órán az előtornász. Gróf Gyurkovics Egont is fenéken billentettem, mert idétlen volt a futballhoz ... - Tékozló vagyok és nyugtalan: íme sok Cifra virág. S hol a mag? Jó tornász, jó futballjátékos, jó szavaló, még jó tanuló is - a kalocsai gimnáziumban is megszerezte magának azt a tekintélyt, amit otthon a templom árnyékában megszokott. Ehhez járult még, hogy nagyobb diák korában megjelentek első versei a Kalocsai Néplapban. Minden úgy indult tehát, hogy köztiszteletben álló, problémátlan „tanult ember" lesz a paksi harangozó fiából. - De az ötödikből pótvizsgával csúsztam át a hatodikba. Matematikából gyenge voltam, csak a szamarak hídja, a Pythagoras-tétel mentett meg. De közben erőt vett rajtam a kamaszkori letargia is, szinte beteges kétkedés gyötört: elhatároztam, hogy nem leszek pap. A későbbi életemben is jellemző skrupulózusságom akkoriban kezdődött. Otthon belenyugodtak: ha már nem leszek pap, tanító leszek, és átmentem az érseki tanítóképzőbe. Elölről kellett kezdenem, tehát négy évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál. -Kalocsa városában évekig ő volt az ünnepi szónok. Március 15-én a városi ünnepségen lelkesedéstől átfűtött hangon mondta el a tanári segédlettel megírt beszédet: nem lesz többé 1918... Egyszer ugyan beírta a beszédbe a szépen csengő jelszót: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, de a tanár azt javasolta, hagyják ezt ki... Már 11 éves korában írt a Regnum című diáklapba - az Árpád Nyomdában nyomták, a „valódi" újságokkal együtt - aztán színdarabot is gyártott: maga is játszott benne valami zsibárust, akinek funkciója már az emlékezés homályába veszett ... A tanítóképzőben ő volt az önképzőkör elnöke, ő adta át a zászlót a következő évfolyam elnökjelöltjének, annak a fiúnak, aki Somogyi Tóth Sándor író lett később ... Még odahaza Pakson ragasztotta a nemzetiszínű kortesplakátokat, de amikor azt hallotta, hogy XY a „rongyosok képviselője", az viszolygással töltötte el. Apjától megkérdezte, kire szavaz, ő azt felelte: ahol többen lesznek. Nagydiák korában sem tudott sokkal többet a politikáról. Az irodalombeli tájékozottságában is volt bőven lemaradás. Már az indulás is csak a véletlenen múlt: asztaloslegény bátyja egyszer hazalátogatott, s magával hozta Tyúkos Lőrinc nevű barátját, aki ottfelejtett egy könyvet. A könyv Petőfi Sándor öszszes költeményeit tartalmazta. Iluskát megsiratta, a Talpra magyar megdobogtatta a szívét, de Józsi bátyjától azt hallotta, hogy a Fa leszek című vers egyik sora - „hogy egyesüljünk, én elkárhozom" — egyházi átok alatt van, s aki csak gondol erre a verssorra, az a pokolra jut... Később, amikor a gimnáziumban megismerte Ady nevét, akkor meg a Rendben van, Úristen című vers kavarta fel: így is lehet szólni az istenhez? Megint néhány év múlva József Attilában érezte meg a nagy költőt, de taszították az olyasféle kifejezések a versekben, mint burzsoá meg proletár ... Ő maga így foglalja össze ifjúkora mérlegét: - Volt már egy zsáknyi versem, csak éppen azt nem tudtam, mi a költészet, a művészet lényege. A verset inkább csak játéknak tartottam, ösztönösen csináltam, amit csináltam. Később, Babits Jónás könyvéből döbbentem rá, hogy nem lehet Tarsisba futni Ninive helyett, hogy „atyja fiáért számot ad a testvér", s legfőképpen: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma". 778