Jelenkor, 1980. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám - Bárdosi Németh János: Zelk Zoltán: Főhajtás a túlvilágra
Zelk Zoltán : FŐHAJTÁS A TÚLVILÁGRA A Nyugat nagy költői: Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Babits, de leginkább Juhász Gyula próbáltak már (Kosztolányi prózában is) kedvelt eszményképükről, versformáló ősükről „portrét" rajzolni. Ezek a portrék nem fényképek, hanem a költő szívén átizzított asszociációk: a belső kép vetülete, rajza. Talán a kréta anyaga a legjobb ehhez a költői színkeveréshez, ahogy a Krétarajzok Írója, Illés Endre csinálja száz és száz pazar változatban. Az elődök választott formája leginkább a szonett: zárt, összefogott képpel. Zelk Zoltán gyönyörű irodalmi képeskönyvében: Főhajtás a túlvilágra nem találunk szonettet az egy Szabó Lőrinc címűt kivéve. Mestereket és pályatársakat idéz, és itt is mindig az alkalomszerűt, a megcsodáltat vagy a kézfogásra méltó barátot. Nincs a kötetben régebbi költő sem, csak akikre fölnézhetett, akiknek igézete, emléke még a közvetlen múltból köztünk él. Műfaja az elégia, talán nem a verstanból tudott, hanem másféle: a barátkozó, átölelő, ragaszkodó szereteté. Életében annyi a kifosztottság, szorongás, szenvedés, űzöttség, a betegség és gyász borúja, hogy ezek a „találkozások" vagy hatások mindig enyhítették szomorúságra ítéltségét, innen az elégia szárnyverése. Ezeket a költői nekrológokat éppen ezért a 30 év sorozatban megjelent Reménytelen győzelem című válogatott gyűjteménnyel együtt jó kézbevenni. Ez a kötet egy kivételes képességű és érzékenységű költő gazdag „életmetszetét" tárja elénk. S így együtt — bár sok remek versében külön is — a teljes, az egységes mondandójú és hangú Zelk Zoltánt láthatjuk, mással nem mérhető fénnyel, ragyogással. A 60-as, 70-es években megjelent kötetek óta (Bekerített csönd, Ahogy a kötéltáncosok), de még inkább az utolsó (Meszelt égbolt, Mindennapi halálom) kötetekben jönnek elő az emlékezet mély vizéből ezek a tisztelgő versképek. De ne emeljük még ki az összességből ezeket az írásokat. Nézzük magát a költőt és kiteljesedett művét. És itt se csupán az emlékeket keressük, hiszen Zelk is inkább a múltba tekint, az elmosódó élettájra, magába az eltűnt életbe. Nem futó emlékek után kutat, hanem életét álmodja újra, akár a szegénység kapualjaiból, a munkatábor fenyegetettségéből, a gyász, (Sirály) megsemmisítő magányából, vak börtönrácsok mögül vagy a kórházak rémületéből, a „másik arc" segítő erejéből, aki kitakarítja a „kormos világmindenséget". Itt e földön c. versében figyelmeztet is erre a szemléletre: Életet adj, ne emlékeken tarts, miként ha kenyéren-vizen ... — mondanám még, de a szó dadog — amíg élek, élni akarok. S ezért bekalandozza múltját: Bihar, Szilágy, Buda, Zugló, Borsod, Szatmár tájai, népe, szülők, nagyszülők, nők, barátok, bajtársak arca néz vissza mindig bizó szemébe, pedig „poklot" járt ő is, mint a nagy pályatárs, aki a „század tűzfalára" írta verseit. Zelk Zoltánnak is a dal volt vigasza minden reménytelenségben, még a „meztelen halottak" közt is, mert nincs diadal a halálon, csupán a dal! a dal! a dal! (Mindenki énekelt) A versek világa — a jelzett életút — de főleg Budapest, Zugló, Józsefváros tája. Első ismertebb kötetében is (Kifosztott táj), ez a városrész kap teret proletár népével. Ligetek, lóversenyek, „penészes" lakótelepek és „pofonok" merülnek föl a múltból, aztán fölhúznak a versek Ilobáig, Nagybányáig, ahol már találkozunk Kakuk Marcival, Tersánszky emlékével. Arcán — nem paradoxon — a derű — egyik kritikusa szerint Petőfi derűje — ragyog a múltak ködéből, abban is hasonlóan, hogy a „szegények szava" szól verseiben, amely „egyszerre bánat és remény". Zelk ízig-vérig lírai alkat: mindenre rezonál, ez a beleélő képesség teszi alkalmassá, hogy közel félszáz példakép, pályatárs előtt hajtson fejet, közénk varázsolja eltűnt alakjukat. Adytól Nagy Lászlóig ível a szivárványos rajzolás. A tolla mindig biztos, felejthetetlen, hiteles. Együtt: lélek és levegő, pillanat és örökkévalóság. És változatos, ahogy az arcok, helyzetek is változnak.