Jelenkor, 1983. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám - Illés László: Zelk Zoltán (tanulmány)
ILLÉS LÁSZLÓ ZELK ZOLTÁN Harmincnyolc évvel a háta mögött és két évtizedes költői terméssel a tarsolyoban lépte át Zelk Zoltán a felszabadulás határmezsgyéjét. Kétszeres értelemben is fordulót jelentett ez pályáján. Ifjúkorában inaskodott, aztán alkalmi munkákon tengődött, az időnkénti letartóztatás, kitoloncolás, majd a háború alatti két év munkaszolgálat s végül a hónapokig tartó illegális bujkálás után az első szovjet katonában (akit könnyes szemmel ölelt át) élete megmentőjét, a szó szoros értelmében felszabadítóját üdvözölhette. De nem kisebb lehetőséget nyitott meg költészete számára az új világ. Mindjárt 1945-ben megjelent addigi négy kötetének és újabb verseinek foglalataként a Teremtés tanúja, s a harmincas években saját költségén kiadott vékony füzetkékből való bő válogatással jelezhette: a sorsforduló előtti tisztelgésnél joggal vállalhatja egész költői múltját, mely törések nélkül igyekezett egy tisztultabb jövő és a művészi kiteljesedés felé. Zelk a húszas évek közepén indult Kassák késő-aktivista lapjaiban (365, Dokumentum). Ezek a versek, amelyekből később Első szavak címmel nyújtott át egy csokorravalót, még nem árulják el igazi költői természetét. Szecessziós dekorativitás éppúgy jellemzi őket, mint a kontstruktivista képépítkezés, fénylő színes síkok és ezüst sugarak villódzása, mértanian kicirkalmazott panteizmus, a világ egész boldogan lélegző egysége, amelyet csak néha tör át a félelmek és zuhanások szürrealista víziója. Mindez a húszas évek közepén még felszívható és alkalmazható közkincs volt, de irányt alig mutatott. „Egyedül vagyok / lomha mozdulatok nyújtóznak belőlem" - vallja egy versében. A mindvégig magánytól kínzott ember a mindig sóváran vágyott közösséget a szatmári Gubaszín munkásotthona után, egy bécsi találkozás folytatásaképpen Pesten találta meg, Kassák kemény fegyelmű iskolájában. (Egy ideig tagja volt az MSZMP-nek, a Vági-pártnak is.) A Munka-kör nem sokáig nyújtott otthont számára, mivel - Vas István emlékezéseinek tanúsága szerint - az érzelmek lázadásának jogán tagjai közül többen elhagyták mesterüket. Hallatlan merészséggel népdalokat kezdett írni Zelk, rímeket alkalmazott, búcsút intett a szabadon áradó versnek és a kötött formák fegyelmét öltötte magára. Kiválásuk és fellépésük indította el a „harmadik nemzedék" néven ismert, lazán együvé tartozó irodalmi szabadcsapatot, amelynek más kötelezettséget írt elő szükség és lehetőség, mint az előtte járóknak. Az évek futása távolabbra tolta tőlük az élet viszonylataiba való közvetlenebb beavatkozásnak azokat a lehetőségeit, amelyek a második nemzedéknek még - közvetve-közvetlenül - inkább rendelkezésére állottak. De nemcsak a konkrét munkásmozgalmi kapcsolatok többékevésbé átmeneti jellegéről volt szó (ebben különböző mértékben egyaránt részes volt a néhány évvel idősebb József Attila, de Radnóti Miklós, Vas István, Forgács Antal és Zelk is), hanem a nagyon eltérő módon kirajzolódó költői világkép módosulásáról is, amely azt sugallta, hogy a nemzedék a való világgal való elszámolásában nem ugyan hátrafelé, hanem - szinte schilleri értelemben - feljebb lépett, de csak viszonylagos mértékben egyúttal távolabbra. Zelk, noha a munkásmozgalom indította útnak, szelíd és bánatos szavú költő volt; szimbólumokba és a sejtetés páráiba öltöztetett osztályharcos indulatai törtek fel. A helyrehozhatatlannak vélt vereséget érzékelte, és a megtisztultság, a nemes bukolika irányába törekedett költőisége, amely többeknél, így József Attilánál és Radnóti Miklósnál vert visszhangot. Verseinek fátyolozottsága kedvenc prózaírójára, Krúdyra, zeneisége Tóth Árpádra emlékeztet; „dús, csendes, gyönge, gyöngéd, szelíd, szegény, simogató" jelzőiből dús csokrot lehetne kötni. A romantikusok késői