Jelenkor, 1991. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
1991-07-01 / 7-8. szám - András Sándor: Jákob Böhme orángutánja (elbeszélés)
után nem beszélhet hozzám, s ha beszélhet is, biztos nem ember nyelven, akkor már maga is ember lenne, a nyelv, akár a nemiség, csak a csodák fantazmagóriájában keresztezhet fajokat, a csodák valóságában csak magamagát. Hallucinálok, suttogta, vajon mi ér. Az orángután árnyéka hatalmasan magasodott az asztal fölé, a gyertyák jószagúan lobogtak a tölgyfatükör fölött. Jákob úr ismét a rejtélyes lángokba nézett, s míg pillantása a tükör mélyébe hullt, teste vacogott és izzott a ruha alatt, úszott az izzadtság vizenyőjében, ruhája idegen biztonságában, gerendázott mennyezet, gerenda röpítette mennyek alatt. * * * Kék főkötőben piruettezik Jákob a köpőcsészék között a narancsligetben ahová fekete hajókon érkeztek az érdeklődő eónok kukoricaszüretre de Jákob nem kukoricázik inkább csörgőt ráz fekete kaftánja repdes a főkötő alól őszülő hajában méhek zsonganak a naptár vadméhes narancsos sugarában a levelek zöldje mélytengeri fény és a távoli hegyekből ereszkedik egy hintó szárnyas elefántokkal a szürkülő ligetben és a hintóban három elúszott király dédelgeti mámorosan a kaptafavirágot amely csak éjszaka nyílik és ereget illatszimfóniát káron ladikjáról Luria bosszúja a zsugorodó isten a hegyeken túl várja a kinyilatkoztatást a köpőcsészék aranyköpéseit az örök narancsok sugarát a kék főkötőmennyekben a felhős ég alatt felvillanó piruett-szublimációt táncrapszódiát a városokat szülő kirakati ritmust piruettezik Jákob csizmája tejút felhúzott kaftánja alól gyermekeket szül érdes szörnyeket sörényes gyíkokat egy néptelen város csupasz házait. * * * És ha nincs halhatatlan lelked, nézett az orángután Böhme szemébe, tépdeste mellén a szőrt, játszott messzire nyújtható ajkaival, és ha csak lelkes test álma a lelked, ha csak a tested idejével jár és lejár és az örökkévalóság csak az elmédből elmédbe emelkedés tudatod-pácolta érzése, csak érzés, mindössze egy megélt hallucináció, vakarta meg az ajkát, nézett kérdőleg Böhme szemébe, ha épp olyan halandó vagy, mint én, mondd, akkor mi lesz? Bővülsz, amíg élsz, ha többnek hiszed magad, de bizony zsugorodsz is mindöszsze emberi önkívületedben. Én, amíg vagyok, orángután vagyok, de olyan teljesen, hogy meg sem inoghat magamból vetülő, dehogyis magamba vetett bizalmam. S a félelem, nézett Jákob a Burmából ideszármazott lényre. A félelem? álmélkodott az orángután és nagyokat hördülve ugrált a padon. Benned már elapadt volna? Velem csak játékból veselkedel? Csak önfeledt kedvtelésből próbálod elmédből angyalaid? * * * „És nincs a természetben alkotott vagy született dolog, amely meg ne nyilatkoztatná benső alakját külsőleg is, mert a benső állandóan a megnyilatkozáson dolgozik, ahogy azt e világ erején, alakzatán is felismerhetjük... Ezért a legnagyobb értelem a szignatúra, benne az ember (a legnagyobb erény képeként) nemcsak magát tanulja megismerni, de minden lényeg lényegének a felismerését is tanulhatja, mert minden teremtmény rejtett szellemét annak külső alakzatából, ösztönéből és vágyából, item, annak kitóduló zajából, hangjából és beszédéből ismerhetni, mert beszédet a természet minden dolognak a maga esszenciája és alakzata szerint adott, minthogy az esszenciából csered a beszéd illetve a hangzás, és ugyanegy FIAT-esszencia formálja a minőség-esszenciát a kitóduló hangzásban és erőben, elevent a hangzásban, esszenciálisat a szagban, az erőben és az alakzatban. Minden dolognak megvagyon a maga szája a megnyilatkozáshoz." (De Signatum Rerum 1.15-16.)