Jelenkor, 1997. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám - Simon Attila: Egyesítés és sokszorozás (Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre)
társ szellemtudományi diskurzust meghatározzák. Fel kell ismernie önmaga részlegességét, „megsokszorozhatóságát, és hagyományos merev kategóriáit (mint pl. a korszakot) dinamikusabb, a potencialitást előtérbe helyező strukturális elemekké" kell transzformálnia. Nem törekedhet az egy igaz interpretáció elérésére, feladata „az irodalmi »anyag« értelmezési felületének multiplikálása" lehet. Nagy elbeszélés helyett lehetséges kis elbeszélések létrehozását vállalja, munkája (korszak)történeti szempontból nem valaminek a felismerése, de annak az összefüggésrendszernek a felvázolása lehet, amelyhez képest - egyáltalán - elolvashatunk bármit is. Kulcsár-Szabó monográfiája igen tágas spektrumban mutatja fel ezt a paradox helyzetet (nem mondom, hogy megoldja, valószínű, hogy nincs „igazi megoldás"), és megkísérel érvényes, akceptálható és követhető konstrukciót létrehozni. Az a kettős kényszer, amely az irodalomtörténet-írás metodológiai nehézségeiben megmutatkozik, abban az alapvető dilemmában is jelen van, mely a „miért olvasunk egyáltalán" kérdés kapcsán merül föl. E monográfia, miközben alapjaiban fenntartja önmagunknak a másságban történő - egyben mindig már megértő - élvezetének jaupi eszméjét, egyszersmind számol azzal a valós, és de Man által joggal hangoztatott veszéllyel, hogy a hermeneutika számára az olvasás végső soron „eszköz, amely végül átlátszóvá és nélkülözhetővé válik". Úgy fogad el egy esztétikai ideológiát, hogy közben nem feledkezik el a betű igényével való foglalkozásról, a jelentés (történeti, esztétikai) kategóriájával együtt igyekszik fenntartani az irodalomra mint nyelvre, pontosabban mint a nyelv mindenütt ható retorikai teljesítményének egy sajátos olvasási módjára irányuló figyelmet. A következőkben elsősorban azt fogom vizsgálni, hogy melyek azok a domináns formaképző eljárások, melyek a verbális fikcióként elgondolt történelmi narratívát (Hayden White) Kulcsár-Szabó könyvében alakítják. Olvasatomat két, diskurzusalakító szemléleti tényezőként „megvalósuló" fogalom köré szervezem, melyek szövegszervező eljárásként két alakzat-csoportra „vezethetők vissza": a kontextus, kontextuális olvasás (mely felfogható különböző - általában felbontott - szinekdochikus alakzatok működéseként), valamint a temporalitás, temporálás (a könyvben többnyire prolepszis/hyszteron proteron/anticipáció és repetíció formájában megnyilvánuló) fogalma köré. A szövegben e két alakzatláncolat többszörösen is egymásba kapcsolódik, szétválasztásukért az értelmezést terheli a felelősség. A monográfia első fejezete a Kontextus(ok) címet viseli. Oravecz művészetének a kortárs nyugati szellemtudományok és költészet (főként német és angol szövegpéldákkal demonstrált), valamint a kortárs magyar líra által meghatározott értelmezési terét rajzolja meg, szűkítő perspektívamozgással. A hatvanas-hetvenes évek fordulójára helyez el egy korszakhatárt, melynek kijelölését olyan művek indokolják, mint pl. Gadamer Igazság és módszere, Kuhnnak a paradigmaelméletről írott könyve, Derrida első két nagy hatású műve, Foucault A szavak és a dolgok című „archeológiája", Jaup, Iser, Barthes irodalomtudományi munkái stb. E munkáknak elsősorban azokra az aspektusaira koncentrál, amelyek a(z Oravecz-) líra értelmezésében fontosak lehetnek; az új, posztmodernnek nevezett episztémét olyan sajátosságok jellemzik, mint hogy benne a „szubjektum elveszti önidentitását, egységét és felettes szerepét, a nyelv pluralitásában, univerzalitásában és ellenőrizhetetlenségében fogható, illetve nem fogható fel, a történelem szintén plurális, dinamikus, tehát szintén megragadhatatlan »jelentésű« konstrukcióvá válik". Kulcsár-Szabó a modern líraformációk - melyek az egységesítést a következő korszakéinál már pusztán „lezárultságuk" miatt is inkább lehetővé teszik - értelmezését Hugo Friedrich, Hiltrud Gaag és Dieter Lamping monográfiái alapján végzi el. A modernség lírájának alapvető vonásaiként a dereferencializáltságot, a reflexivitást, a racionális világképi, illetve önfelfogásbeli egység lebontását és elutasítását, valamint a nyelv nem közlő funkcióinak előtérbe kerülését láttatja. A hatvanas évektől kezdve figyelme az