Jelenkor, 2015. július-december (58. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 11. szám - Dániel Zsuzsa: Emlékeim - zsidólánynak lenni 1944-ben
kát, így a háztartási segítséget is. Be kellett zárni az üzletet, visszavonták az iparengedélyt. Anyu és Apu igyekeztek néhány értékesebb, de nem nagy terjedelmű árut kicsempészni olyan régi vevőknek, jó ismerősöknek, akik hajlandónak mutatkoztak azok megőrzésére. Senkinek se volt fogalma arról, mit hoz a jövő, mégis, a hivatalos propaganda ellenére akadtak ketten, akik ezt vállalták. Egy vasutas család, régi vevőnk és egy kedves korábbi háztartási alkalmazottunk, aki nálunk dolgozott, amíg férjhez nem ment, nemcsak elvállalta a segítséget, de meg is őrzött nekünk minden darabot. Az üzletet és később a lakást hivatalosan lepecsételték, de ez a formalitás nem volt akadálya annak, hogy mindenünket, az utolsó szögig, ismeretlen emberek szét ne hordják. Néhány kedves ismerősünk emberséges és önzetlen segítsége tette lehetővé, hogy Anyu a deportálás után néhány darabbal megnyissa szegényes divatáru üzletét. Ma is hálás szívvel gondolok rájuk. Április elején egy újabb rendelet sárga csillag viselésére kötelezte a zsidókat. Megalázó érzés volt, amikor Anyu kabátjainkra varrta a sárga csillagokat. Szégyenkezve és félve mentem ki az utcára. Az első napon körülbelül az iskolába vezető út felénél találkoztam egy osztálytársammal, aki hozzám szegődött és együtt mentünk néhány lépést. Ekkor egy szembejövő férfi ráförmedt a lányra, szégyellheti magát, hogy zsidóval megy az utcán. Demecs Rózsi, akivel egyébként nem is voltam közeli barátságban, nem válaszolt a férfinak. Mondtam neki, nem sértődöm meg, ha külön megy az iskolába. Mire ő azt felelte, miért mennék külön, te az osztálytársam vagy, és én veled akarok menni. Ez felejthetetlen, jóleső élményem volt. Később, felnőtt korban visszaidéztem neki a jelenetet, de nem is emlékezett rá. Az atrocitásoktól félve, zsidó gimnáziumi társaimmal (1-től 8. osztályosig, talán tizenöten) megbeszéltük, hogy ezután lakásaink sorrendjében kialakított lánc szerint együtt megyünk az iskolába. Már csak néhány napig járhattunk iskolába, de emlékeim szerint sem az utcán, sem az iskolában nem zaklattak bennünket, újabb megjegyzés sem hangzott el. Hamarosan kimaradtam az iskolából. Amikor jó másfél évvel később, a korábbi osztályomban folytattam a tanulást, senki, se tanár, se diák nem kérdezte meg tőlem, hol voltam az elmúlt időszakban, és egyáltalán mi történt velem. Ötven évvel később, egy osztálytalálkozón tettem fel a kérdést két-három egykori osztálytársnak, akik ma is barátaim, hogy miért nem kérdezősködtek. Nem kaptam rá magyarázatot. Egyikőjük elgondolkozva a kérdésen, úgy emlékezett, hogy hallott valamit a zsidók deportálásáról, de akkor jöttek a bombázások, őt falura küldték a nagymamájához, és valahogy elfelejtette az egészet. Egészen 1943 nyaráig szinte minden vakáció idején egy-két hetet Szerencsen töltöttem. Nagyon szerettem szerencsi nagyanyámat. Kistermetű, fáradhatatlan, fürge teremtés volt. Mindig jól éreztem magam a régi nagy házban, ahol tíz gyereket nevelt fel. Szerencsen nyaraló budapesti másod-unokatestvéremmel szívesen kirándultam a környező zempléni hegyekbe, romantikusnak éreztem az ottani „kecskekörmöknek" nevezett köveket a hegyoldalban. Szerettem a negyedóránként zenélő nagy órát a nappaliban, a nagyanyám kertjében vágott friss snidlinget, a finom málna-ribizli lekvárt, amelynek bíboros színére ma is emlékszem, szerettem a péktől szombat délelőtt elhozott sóletet, nem is szólva a különleges szerencsi csokoládé-választékról, amely a gyár elegáns üzletében állt a vevők rendelkezésére. Nagyapám, Dicker Zsigmond, aki cipőfelsőrész-készítő és később cipőkereskedő volt, hároméves koromban halt meg. Nagyanyám előkelőnek számító, gazdag, asszimilált zsidó családból származott. Hazai Samu volt a nagybátyja, és már születésekor, a 19. században Komáromi Szerén, azaz magyar néven anyakönyvezték (már dédapám vagy ükapám magyarosíthatta a nevét). A családi legenda szerint igazi nagy szerelmi házasság volt, nagyanyám rangján alul ment férjhez, tíz gyerekük született. Magyarországi gettóról akkor hallottam először, amikor a szerencsi rokonaimat április 3 Hazai (Hazay) Samu báró egyike volt azoknak a zsidó származású közéleti személyiségeknek, akik a legnagyobb karriert futották be. Pályája csúcspontján vezérezredes és hadügyminiszter volt. (Lásd a Zsidó Lexikon, 1929 Hazay Samura vonatkozó címszavát.)