Jogtudományi Közlöny, 1868
1868-02-23 / 8. szám
nyaiból a még fennlevő készletnek elárusitását s forgalomba hozatalát meg akarják-e engedni s meddig. (V-ik czikk ugyanott.) A német szövetségi acta 18. czikkének értelmében az 1837. évi szövetségi határozat rendelései csak mint ideiglenes intézkedések tekinthetők, miután az emlitett 1837. évi szövetségi határozat VI. czikkében világosan fenntartatott a jog, ez ügyet az 1842-ik év kezdetével a szövetségi gyűlés előtt ismét közös megvitatás és tárgyalás alá vonni azon befolyással együtt, melyet az időközben gyűjtött tapasztalások szerint ezen intézkedések az összes irodalomra és művészetre, a művészi és írói osztályra, valamint a nagyközönség érdekeire, elvégre a könyv-, mű- és zeneműkereskedésre magára és annak előmozdítására s felvirágoztatására gyakoroltak. Mennyire iparkodott Ausztria azon ösvényen,melyre egyszer lépett, tovább is haladni, s a jogosulatlan utánnyomtatást meggátolni, arról — ha tekintettel vagyunk a jog gyanánt elismert alapelvre — bizonyságot tesz az 1840-dik évben május hó 22-kén Sardiniával megkötött államszerződés *). Ezen államszerződés az irodalmi és művészeti tulajdonnak biztosításával foglalkozik, s e tulajdonnak, valamint az utánnyomatásnak positív fogalmát is már határozottabb módon írta körül. Az emberi ész és a művészet szüleményei vagy termelékei — és ezek közé tartoznak oly idegen nyelven irt munkák vagy kéziratok fordításai is, melyek a szerződésre lépett két állam (tehát Ausztria és Sardinia) területén kivül jelennek meg (III. czikk) , melyek e két államok valamelyikében közrebocsáttatnak, oly tulajdont képeznek, mely szerzőjüket megilleti azon joggal, hogy ezek azt egész életükön át élvezhessék, s arról rendelkezhessenek is. E jog átszármazik azok örököseire és jogutódjaira is, de nem megy át az örökös nélküli hagyatékkal a fiscusra soha, s a szerződő két államok mindegyikében a szerző halálától számított 30 éven át, sőt némely különös e szerződésben foglalt feltételek mellett 40, sőt 50 éven át is élvezi a törvényes utalmat. (XVIII —XXIII. czikk.) — E határidő elteltével a tudomány és művészet termelékei a nagy közönség közvagyonává válnak *). Csak a szerzők maguk vagy ezeknek örökösei és jogutódai vannak feljogosítva műveik közrebocsátását valakinek megengedni. (I. czikk.) Az utánnyomatás vagy utánképzés, vagyis azon műtét, mely által valamely irodalmi vagy művészeti mű, legyen az egészben vagy csak egyes részeiben, bármily mechanikai fotón módon szerzőjének vagy a szerző örököseinek s jogutódjainak beleegyezése nélkül újból előállíttatik — (VII. czikk) mindkét szerződő államban tilos. Azok, kiknek kárával az ily utánnyomatás vagy utánképzés történt, az ezáltal nekik okozott kár teljes megtérítésére bírnak igényt (XV. czikk), azonfelül a jogosulatlanul utánképzett tárgyak fennlevő példányainak elkobozása s megsemmisítése is alkalmazásba veendő. (XVI. czikk.) Ezen államszerződéshez később még a pápai állam, továbbá a modenai, parmai, luccai és toscanai kormányok is hozzájárultak. (1840-ik évi nov. 26-kán és decz. 30-án kelt udvari rendeletek. — Provinzial-Gesetzsammlung für Oesterreich unter der Enns, 22. kötet.) Végre az osztrák polgári törvénykönyv idézett 1169-ikosa az 1846. évi október hó 19-én kelt pátens által végképen is hatályon kivül helyeztetett, miután ennek értelmében az irodalmi és művészeti tulajdon a szerző örököseire és jogutódjaira is átmegy, — és ezen pátens kibocsátása előtt Ausztriában valamely német szövetséghez nem tartozó külállamban megjelent műnek jogosulatlan utánnyomtatására vonatkozólag nem az említett 1837. évi német szövetségi határozat rendelései, hanem a közönséges osztrák polgári törvénykönyv 1169. §-a,s az erre vonatkozó egyéb ausztriai törvények voltak érvényben. Ezek után még azon kérdés oldandó meg, mily módon valósítandó azon utalom, melyet a törvény a szerzőnek és kiadónak a jogosulatlan utánnyomtatás vagy utánképzés ellen biztosit ? J) 1840. évi julius hó 12. udvari rendelet, Provinzial-Gesetzsammlung fur Oesterreich unter der Enns, 22. Bánd. ') Tehát bárki által sajtó utján vagy más valamely mechanikai után módon is többszörösithetők. A jegybankok. (Vége). Megemlítettük, miszerint a jegybankok által elérni kívánt czélok egyike a pénzforgalomra, a másik pedig a hitelre vonatkozik. Irányozzuk itt vizsgálódásunkat e czélok elsejére. A jegybankok említett első czélja tekintetéből azok hivatása a pénzforgalmat nemcsak általában véve szabályozni, előmozdítani s gyorsítani, hanem a nemes érczekből vett pénzt egy a forgalomra nézve némi tekintetben kényelmesebb, s könnyebben kezelhető póteszköz által legalább részben helyettesíteni, s igy az érczpénznek a gyakori forgás általi elhasználásából bekövetkező megkárosítását hozzájárulásuk által megelőzni, végre hivatása a jegybanknak az érczpénz azon részét, melynek helyébe bankjegyei lépnek, részint más productív czélokra felhasználhatóvá tenni, részint pedig a mennyiben az a saját jegyeik fedezésére, s azok mindenkori beválthatásának biztosítására szükségelt összegen felül pénztáraikban összegyűlne, mint pénzkészletet rendkívüli szükségletek fedezésére fenntartani. A jegybankok ezen működése vagy hatása azonban nem terjeszkedhetik ki végtelenül, hanem majd tágabb, majd szűkebb — s épen ezért ugyan bizonytalan — de mégis természetes határok közé van utalva. E határok általában véve legelőször is függnek azon bizalomtól, melynek az illető jegybank örvend, függnek továbbá a forgalom által feltételezett pénzszükséglettől, a nép állapotától s szokásaitól, végre függnek az egyes bankjegyek által képviselt összegek kisebb - nagyobb voltától, miután e jegyek minél különbözőbb , minél kisebb összegről szólanak, tehát minél könnyebben lesznek általuk kisebb fizetések eszközölhetők, annál több érczpénzt is fognak a forgalomból kivonni, kiszorítani és ezen határok nem kellő méltánylása, nem kellő megtartása az amivel leggyakrabban találkozunk. E helyen utalni akarunk arra is, hogy talán a forgalmi élet egyik ágában sem uralkodnak nagyobb és messzebb elterjedt előítéletek, mint valamely ország pénzszükséglete és azon határvonalak vagy korlátok felett, melyeken belül annak kielégítése olcsó pénzpótló eszközök által lehetséges. Ezen előítéletek, melyek gyakran a legsajátszerűbb javaslatok indító okául szolgálnak, egyrészt a pénznek a tőkével, másrészt pedig ez utóbbinak s a hitelnek egymássali felcserélésében lelik alapjukat. Valamely ország nem fog ugyan soha fölösleges tőkével s hitellel bírni, de bírhat néha kelleténél több pénzzel vagy pénzjegyekkel, és az ezekbeni fölösleg nem tételez fel már szükségképen fölösleget azokban is. Valamely ország pénzszükségletének nagysága részint az általános gazdászati törvények, részint az ország különös viszonyai szerint igazodik, s azok által szabályoztatik, mennyiben lehessen e pénzszükségletnek pénzjegyek vagy hitelezési eszközök által megfelelni, az épen nem a mező önkénytől, hanem ismét csak az ország közgazdasági viszonyaitól függ. Hogy tehát általában véve kijelölhessük a határvonalat vagy korlátot, melyen belül az érczpénznek papírpénzjegyek általi helyettesítése a közforgalomban veszély nélkül eszközölhető, a természet törvényeire kell tekintenünk, melyek szerint egészben véve a pénzszükséglet és a pénzfelosztás igazodnak. Itt csak a főnévpontot emelhetjük ki. Rendszerint mindenki azon van, hogy üzleteit telhetőleg csekély pénzkészlettel végezze, miután a pénztárban készen tartott összegek improductiv nyugszanak, nem kamatoznak. Egyesek ezen természetes törekvése felette fontos befolyással