A Jövő Mérnöke, 1961 (8. évfolyam, 1-42. szám)
1961-01-09 / 1. szám
(Folytatás az 1. oldalról) — Sőt — egészítette ki az ifjú vőlegény —, az óévben az egyik fiú közülünk megnősült. A mi társaságunk csak megelégedéssel búcsúzhat az 1960-as évtől. Javítottuk a tanulmányi színvonalat, Kulcsár Sándor például négy egészre emelte átlagát. Anyagi körültelezését a második emeleten egy jól elzárt ajtó akadályozta. „Szent Péternek” végül is egy tréningruhás fiú csapott fel, hogy a bedrótozott ajtó zárját kinyissa. — Senkit nem fogadunk, az újságírót pedig egyenesen kidobjuk — s hogy most a két fiú közölte velem korábbi el-mert nem hiszem, hogy szombaton, 31-én hét óra után vizsgázott volna még valaki. Még öt órakor feljött a kapus és szerény boldog új évet, kívánságokkal körítve közölte, hogy ő most bezár, s oltsuk majd le a lámpát, ha levizsgáztunk. Süket sötétség fogadott az udvaron, amikor a gondnok szilveszteri mosollyal kiengedett az St. épületből. Tompa kutyavonítás kíséretében baktattam végig a H. és a T. épület titokzatosan sötét árnyékai mellett. Az R. épületnél ért az első csalódás — már be volt zárva az is. Némi tusakodás után a Pattantyús professzorról feljegyzett anekdotát emlegetve, gyors elhatározással felléptem a kerítésre és irányt vettem lefelé, a sötétbe. Miután szerencsésen féltéglát értem (föld helyett ez fogadott lent, bal bokám különös örömére) megnéztem az órám: negyed nyolc volt. Elindultam a villamos felé. Rövid várakozás után előállt egy 46-os. Gyanútlanul beültem a hátsó kocsiba és éppen a lezajlott vizsga viszontagságait akartam értékelni, amikor a kalauznő két fiacskája letelepedett velem szemben a másik oldalra, s felém fordulva egymást váltogatva kezdték fújni a papírtrombitát, folyton, szünet nélkül. Körülnéztem, miért éppen engem szemeltek ki a zenei élmény alanyának — mint kiderült, a Boráros térig én voltam az egyetlen utas. Ott aztán jött a roham: pillanatok alatt ellepték a kocsit a szilveszterezők. Leült velem szembe egy nyalka fiatalember, s az utána felszálló bájos hölgyre mosolyogva hirtelen mozdulattal lábamra ejtette a normálisnál erőteljesebben fejlett magnetofonját. Mellénk állt egy fejkendős néni és az ablakon át érdeklődéssel, megértéssel bámulva a tarka járókelőket, félig ölembe tette nyionhálójában utolsókat csapkodó halát. Körülnéztem a kocsiban, a helyzet reménytelennek látszott: három similabda, két pöttyös kalap, vagy nyolc trombita és egy módfelett megnőtt riasztópisztoly volt a készlet. De csak az Üllői útig. Ott leszállt a néni a hallal, de jöttek helyébe mások. Egy tarkán öltözött ember, aki nyáron sokat napozhatott, mert a bőre és a haja is egészen fekete volt, meglátta a mellettem kiürült helyet, gyorsan odaügetett, és elégedett arckifejezéssel helyezte féltve őrzött csellója alsó támasztó tűjét a nadrágom felhajtójába. További magnók jöttek, meg rengeteg szatyor, fokhagymaszag és meleg aromás hangulat áradt szét a kocsiban. A Rákóczi útnál újabb meglepetés várt. Felszállt egy cowboy kalapos, kockás sálas fekete álarc, hóna alatt mintegy másfél méter hosszú papírtülök-kolosszussal. Óvatosan a kocsi közepébe settenkedett, ott elbújt három köteg árvalányhaj mögé, majd valószínűleg belefújt remekbe szabott zeneszerszámába, mert olyan ronda hang tört elő az ajtó mellől, hogy Röltex Rózsi is a bal felső sarokban megvakarta a füle tövét. Két jól megtermett ifjú hölgy kapaszkodott a fejem fölötti fogódzkodó rúdba, az egyik odafogta ridiküljével együtt átlátszó PVC-tejeskannáját is, amelyben bőséges lében görbe uborkák ringatóztak, ahogy a kocsi váltogatta sebességét. A Wesselényi utcánál új fordulatot vettek az események: át kellett adnom a helyem egy bőröndöt cipelő, nagybajuszó bácsinak. Maga mellé állította pörgekalapos unokáját, aki hormonzavarban szenvedő kacsát ábrázoló léggömbjével csiklandozta az orromat. A November 7. tértől a Rudas László utcáig nem tudtam lélegzetet venni, mert egy hegyes könyök bal oldalról korlátozta a személyes szabadságomat. Ott leszálltam, mert nem bírtam tovább szusszal. Benyúltam a kabátom zsebébe, hogy vegyek magamnak egy pöttyös sapkát, azonban az előkészített kétforintos helyén félmarék húspástétomot találtam. Ez az árucsere viszont számomra alighanem előnytelen volt, mert a sapkaárus nem volt hajlandó a pástétomot egy 1,50-re hirdetett csákóért sem elfogadni. Nem tudtam tárgyalni vele, olyan hangorkán vett körül. Mindenki dudált, mintha a dodgemek elszabadultak volna a Városligetből és esti egészségügyi sétát folytatnának a Nyugati előtt. Jogos felindulásomban ráléptem tizenöt deka négusbombára, ez erős lökést adott a további úthoz. Többen a fülembe tülköltek, valaki a fejemhez vágott egy komplett mandarinhéjat, míg a kapuig értem. A házmester a kapu alatt bizonytalan eleganciával billegve azzal fogadott, hogy elég hamar befejeztem a szilveszterezést. (Kilenc óra volt.) Mondom, vizsgáztam, nem mulatni voltam. — Hogyan? — kérdi. Jelesre — mondom én. — Hö-hö — teszi hozzá ő. — Nem április elseje van, mindent azért most sem veszek be ... Keszed ményeink is rendeződtek. Ma már közöttünk sokan tanítanak, üzemekben heti tizennyolc órát dolgoznak, társadalmi ösztöndíjat kapnak. Az új évet különös vendégszeretettel fogadjuk, mert egy kicsit félünk tőle, de reméljük, nem lesz hozzánk hálátlan. Tíz vizsga, egy diplomaterv elkészítőhatározását, csodálkozva néztem végig magamon. Úgy látszik meggondolták magukat, mert még mindig épségben, a második emeleti lakószobában ültem. Különös látvány szilveszter éjszakáján a két tanuló fiú. Elsőévesek és rendületlenül tanulnak. Nem érdekli őket az óévből csak anynyi, hogy még mindig a könyv felénél tartanak, az új évet pedig, hogy szerdán kémiavizsgára az egész anyagot tudni kell. Végül is megszokta a szemem ezeket a tanuló „csodabogarakat”. Az egyik szobában Salamon Béla televíziós műsorán nevettek, a másikban halotti csendben gépészeti vizsgára készült egy magányos legény. Szokás dolga. Van, aki borral, mások egy jó vizsgajeggyel szeretnék fogadni az új évet. ÉS MEGSZÜLETETT 1961. Rose és az üzemi gyakorlat áll mély, mély csendben köszönelőttünk. Jötték a percet. Most már csak Amint kiderült, Léman Béla az „újszülöttre” gondoltak, aki a beszélgetés pillanatában téb oly sok szépet rejt még ma védett, mert egyedül csak a előttük. 1961. Embert kell kemenyasszonya állt előtte és az tölé nevelni, kemény munkaév utolsó tangójára kérte fel val, a néma fogadalmak valóvőlegényét, ráváltásával. HÁT AKKOR ÉN ODÉBB Így láttam — ha jól láttam ÁLLOK — gondoltam magam — fehér asztal mellett a Várban, mert valóban csak gon fjait az új évre koccintani, dolat maradt. A szándék kivi- N. E. Éjfél után Aikik a TV mellett töltötték a szilvesztert Megzavartuk a szilveszteri tanulásában Éjfélkor ~Sziveszteri dudiaszo Furcsa dudaszó remegteti a fényes sötétet az utca felett. Disszonáns hangversenye az örömnek, a boldogságnak. A tömeg hömpölyög. Olyan az utca, mint csúcsforgalom idején, de sokkal hangosabb. Éjfél után a percek múlásával egyre magasabbra csap a jókedv hulláma. Most mindenki igyekszik gondot, bajt elfelejteni. Nem törődik semmivel, csak fújja a trombitát. Ezernyi tüdő egyszerre préseli minden erejét a papírtölcsérekbe, hogy megremegnek tőle az ablakok. De sehol egy csengő, egy kolomp, egy kis harang. Kicsit egyhangú ez a „hangos mámor”. Falun, ha csendesebb is, színesebb a szilveszter. — Bu-bu-buék! — bugyborékolja mellettem egy borszagú harsonás harsonája. Pillanatokig nem hallok utána a fél fülemre, de nem haragszom rá. Csak boldog új évet kívánt! S különben is, itt ma senki nem haragszik senkire. Ha valaki mégis megpróbálná, azt a tömeg derűs mosollyal szereli le. Amott, a Körút kellős közepén, libasorban vág rézsűt keresztül vagy húsz diák— fiúklányok — angyali nyugalommal, az úttesten. Közvetlenül mellettük fékez a busz, hogy meglódul hatalmas kék-ezüst teste. Az utcák csodálkozva megálló jókedvű vándorait a sofőr sokkal kevésbé jókedvű, de annál népiesebb hangon küldi el az úttestről. Azok viszsza nem szólnának a világ minden kincséért sem, csak állnak, s egyre szélesebben futkos arcukon a nevetés. És fújják a dudát. Aztán az egyik a sofőr felé nyújtja a saját hangszerét. Az egy pillanatig azon gondolkodik, hogy most mit csináljon, a földhöz vagy az ajándékozó fejéhez vágja-e? Aztán csak fogja és a szájához emeli. Nagyot fúj belé. Hangja úgy szól, mint ezer, hallgatásra ítélt autókürt felszakadó sóhajtása. Mire a végére ér a hosszú dudálásnak, elszáll a sikoltó hangokkal haragja is. Mire körülnéz, a diákok nincsenek sehol. Feloldódtak, eltűntek az áradó tömegben. Vagy talán már ott állnak ők is két utcával odébb a rendőr bódéja körül, hogy szerenádot adjanak neki. Szegény szürke őre a rendnek! Egy darabig csak hallgatja az őt körülszárnyaló hangzavart, aztán kinyitja az ablakot, két ujját a szájába dugja és fütyül. A füttyszó csenddé hasítja a zajt. Még cifrázza is, úgy, ahogy vagy tíz évvel ezelőtt siheder legény korában csinálta utoljára. Majd egy másodpercnyi néma csend után ő is tele szívvel nevet az alul állókkal együtt. A jól sikerült tréfa örömére valaki itallal kínálja a mellette álló idegent, mire a kínálóhoz visszajut az üveg, jó néhány kézen megfordul. Mind kortyint egy-egy illően rövidet az italból, aztán hatalmasat fúj a papírfülökbe. Az utca felett, mint folyó felett a hajnali pára lebeg a kürtszó, ez a furcsa hangos jele a közös örömnek. Idős házaspár jön szemben, de az ő kezükben is ott a papírkürt, s a görbe bot, az örök útitárs, ma — tüntetően, hogy ma az se kell! — a bácsi zsebére akasztva lóg. Hirtelen három lányka fogja körül az öreget. Elszigetelik élete párjától. Nevetnek, kacsingatnak rá, fújják a dudát közelhajolva. S amíg az ősz hajú férfi szemében a lányok pajkos nevetésének visszfénye csillant, asszonya halvány, szomorú mosolylyal figyeli, mint ingerkedik a fiatalság az elmúlt idővel. De amikor mellette négy legény kedves nevetéssel fújja rekedt trombitáján az újévköszöntő hangokat, akkor a két öreg szeme összevillan. A néni tekintete azt mondja: — Lám, nekem mégiscsak több garrllérom akadt! — a bácsié meg ezt: — Jól van ez így! A járdaszélen idegesen, tétován toporog egy férfi. Egyedül van, nem találja a helyét a nevető, boldog forgatagban. Fiatal pároson a háta mögé, hogy aztán tele tüdővel fújják a harsonát. Amaz ijedten kapja fel fejét. Megfordul. Nem szól. Kabátja hajtókáján apró fekete szalag. Ki tudja, talán az üres szoba ezer emléktől terhes levegője hajtotta ide az utcára. A lányka bűnbánóan hajtja le fejét — a másik megtört tekintete láttán — és még szorosabban karol partnerébe. Arcát ijedt pír futja be. A férfi — a két „merénylő” zavarát látva fáradtan elmosolyodik. Most azok ismét kürtjükbe fújnak, de csak halkan, finoman. Így kívánnak vigasztaló új esztendőt a másiknak. Aztán tovább sodorja őket a tömeg. A magános ember is elindul lassan mögöttük. Most már nem érzi a többi ember boldogságát a maga bánata mellett olyan elviselhetetlennek. Sokáig néz az egyre távolodó fiatalok után, míg azok el nem tűnnek, emléküket hagyva csak hátra, mint az évek, amelyeknek bölcsője és sírja felett mindig a szilveszteri dudaszó lebeg. Ez az egyhangú és mégis oly sokszínű dudaszó, amely mindenkinek minden pillanatban másképpen szól. Kerekes Imre