A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-05-02 / 10. szám

Ömlik a víz, omlik a vakolat A Műegyetem Természet- és Társadalom­tu­dományi Karának Dombóvári úti kollégiumá­ban dől a víz. Egészen pontosan a felújított épületszárnyban, amelyet a tervek szerint ha­marosan át is adnak a diákoknak - amennyi­ben sikerül elállítani a vizet. Az özönvíz oka egyébként a következő: az épületszárny vizes­blokkjaiban a víz nem a hagyományos mód­szer szerint indul meg a falból, vagyis hogy az ember elforgatja a csapot, és ameddig az nyit­va van, addig a zuhanyrózsából akadálytala­nul folyik a kétharmad rész hidrogén, egyhar­­mad oxigén, hanem, mint a nyugati országok­ban számtalan helyen bevett gyakorlat, egy gomb van a falon, és azt kell nyomkodni ki­­sebb-nagyobb rendszerességgel - már ameny­­nyiben az ember megtalálja azt a bizonyos gombot. Ezen művelet ugyanis komoly nehéz­ségeket okozhat, tekintve, hogy a gombnyo­mást követően bő harmincöt másodpercig jön a melegvíz, aztán három perces szünet követ­kezik. Ez az idő egyébként bőségesen elegendő egy kiadós szappanozásra, és szerencsés eset­ben, ha a szemünket csípő tusfürdő ellenére megtaláljuk és folyamatosan nyomjuk a gom­bot, akkor pár­­ óráknak tűnő­­ perc után har­mincöt másodpercen keresztül újból jön az ál­dott víz. Tehát ez a konstrukció igen gazdasá­gos, és valószínűleg sikeresen meggátolja majd a diákokat abban, hogy félórán keresztül zuhanyozzanak gátlástalanul, és vízköves le­gyen a hátuk. Minden új megoldásnak létezik azonban hátulütője. Az újfajta zuhanyzóknak például mintha lelkük lenne, és előre készül­nének a takarékos, harmincöt másodperces üzemmódra, öntik magukból a vizet, csak ké­sőbb derül ki, hogy sokkal materiálisabb okok állnak a háttérben, nevezetesen a rossz for­rasztás. Erre a felújított épületszárnyra azon­ban felettébb nagy szükség van, mert a jelen­leg diákotthonul szolgáló régi épület legin­kább egy robbantás előtt álló, amortizálódott munkásszállásra emlékeztet, tehát az özönvizet minél gyorsabban el kell állítani, rohangálnak is a szerelők össze-vissza forrasz­tópálcáért, és az egész csatakép a legkevésbé sem emlékeztet egy diákotthonra, és minden­nek a tetejében bosszantóan nehezen nyílnak az ajtók, amelyeket, úgy látszik, elfelejtettek idejében megolajozni. Ez egyébként már a kollégiumba történő bejutásom idején is való­színűsíthető volt, mert a portás bácsi az ajtó túloldaláról tíz percen keresztül fennhangon magyarázta, hogy először húzni kell, aztán pe­dig tolni, s harmadik munkavégzési folyamat­ként pedig mindkettőt egyszerre mívelni, és akkor nagy nehezen tényleg kinyílt az ajtó, li­hegve betoppantam, a portás bácsi pedig szá­nalommal nézett rám. Az özönvizet, a forrasztópákát rohangálva kereső szerelőket látva előbb segíteni próbál a portás bácsi, ám őrhelyét nem hagyhatja el, engem pedig még nem ellenőrzött, így előbb hosszasan gondolkodik, majd hajszál híján bombariadót jelent a kerületi rendőrkapi­tányságon, végül is jobb belátásra tér és visszabújik Fülest fejteni a portásfülkébe, de azért előbb elkéri az újságíró-igazolványomat, mert rend a lelke mindennek. Egy idő múltán csillapodik a nagy felfordulás, mert korunk hősei, a forrasztópálcás szerelők győzedelmes­kednek az özönvíz felett. Mivel az új épület­szárnyban helyreállt a status quo, megpróbá­lok körülnézni a régiben, a már említett, le­robbant munkásszállás hangulatát idéző épü­letben, amely talán az is volt hajdanán, de ma­napság persze nincs abban semmi meglepő, hogy egy diákotthon így néz ki. Mert nincs pénz az ilyesmire, de a lényeg, a bosszantó va­lóság: a Dombóvári kolesz folyosói hermeti­kusan el vannak zárva a külvilágtól. A folyosók elején ugyanis üvegajtók van­nak, mindegyik ajtó mellett szemmagasság­ban csengő a falon, ezt kell szorgalmasan nyo­mogatni, mert akkor előbb-utóbb valaki kijön és ajtót nyit. A zuhanyzók gombjaihoz hason­lóan azonban a csengők is furcsa módon mű­ködnek, mindig olyan érzése van az ember­nek, mintha semmi berregő hangot nem ad­nának ki magukból. A koleszt tehát meglehe­tősen jól őrzik a kíváncsiskodók, vagy akár a diákok elől is. Erre állítólag azért van szükség, mert a Fehérvári út tőszomszédságában va­gyunk, és errefelé cirkálnak a hajléktalanok. Akik a független szakértők szerint (portás bá­csi) igen szeretik a romok diákszállásokat, a lényeg azonban az, hogy mint a villamos, csengetni kell a folyosók ajtai előtt, és természetesen a kutya sem mozgatja a füle botját. Aki már elment egyetemre, az értelemszerűen nem, aki pedig még alszik, vagy a szobában van, annak bizo­nyára jó oka volt rá, hogy elkerülje valamelyik délelőtti szemináriumot, tehát az ajtót sem nyitja ki. Ráadásul a madár sem jár errefelé, így hát hiába próbálok hosszú órákon keresz­tül bejutni a folyosókra, esetlegesen tanulmá­nyozni a mosókonyhákat, a szobákat, és mindeközben a tavasszal menetrendszerűen elinduló hangyahadjáratok ellen remek re­cepteket ajánlani a koleszosoknak. Az unal­mas délelőttöt csupán két, biciklit szerelő diák társasága enyhíti, végül aztán ők is elkerekez­nek valamerre és nem várják meg, amíg a földszint mennyezetén a vakolat a fejükre pottyan, így hát maradnak megint a szerelők, akik a vízözön sikeres elfojtása után éppen kifújják magukat, és azzal vigasztalódnak, hogy elmesélik, micsoda rossz dolguk volt a festőknek. Annak idején ugyanis (körülbelül húsz éve) még olajfestékkel festették le a falakat, ennek pedig megvan az a jó tulajdonsága, hogy amennyiben nem kaparják le, a festők hiába mennek rá a következő réteggel, az két nap múlva lepereg. A falat tehát le kell tisztí­tani, másképp pocsékba megy a Héra neveze­tű páraáteresztő diszperziós festék. Kaparták is a mesteremberek hosszú napokon át a falat, az olajfestéknek ugyanis van egy olyan ször­nyű rossz tulajdonsága, hogy nagyon ragasz­kodik a falhoz, és csak négyzetcentiméteren­ként lehet lekaparni, és még akkor is inkább a vakolattal együtt jön, tehát a mesteremberek falkaparás közben igen csúnya dolgokat mondtak a hajdanvolt festőkre, de aztán végül is sikeresen elhárították az akadályt, bizonyít­ja ezt a ragyogó fehérben (Héra, diszperz, pár. áterszt. fest.) tündöklő fal. A portás bácsi is bólogatva hallgatja az elbeszélést, és amikor eltávolodunk a szeretőktől, egy váratlan for­dulattal a hazai oktatási rendszer felett kezd elmélkedni és megkérdezi, hogy szerintem szükség van-e többezer felsőfokú végzettségű emberre, akiknek a kitaníttatása súlyos mil­liókba kerül az államnak, és utána úgyis vagy munkanélküliek lesznek, vagy pedig elpályáz­nak külföldre.­­ Úgy kell csinálni, mint a Ceaucescu csi­nálta, a diplomások csak akkor mehetnek nyugatra, ha tízezer dollár fejpénzt fizetnek. A portás bácsi ezután arról beszél, hogy minden koleszlakó diáknak bőven van pénze, mert a szülők támogatják őket, és ráadásul még ösztöndíjat is kapnak, és még tovább is folytatná az eszmefuttatását, amelyből nyil­vánvaló, hogy ő sohasem volt egyetemista, és hogy igen kevés a fizetése. A Dombóvári úti koleszben tehát a kisebb problémák ellenére minden rendben van, a zuhanyzókban már el­állították a vizet, a festés megtörtént, a felújí­tott épületszárny csillog-villog, előbb-utóbb a nyikorgó, nehezen nyíló ajtókat is megolajoz­zák; igaz, szépséghibának még ott van a régi épület mennyezetén a málló vakolat, de ez is majd csak megoldódik, hiszen hosszú távon a gravitációnak nincs méltó ellenfele. Drávucz Péter Ő csak a drótszamarat szereli Fotó: Pélyi Nóra AI - JAA 1996. MÁJUS 2.

Next