A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)
1996-05-02 / 10. szám
Ömlik a víz, omlik a vakolat A Műegyetem Természet- és Társadalomtudományi Karának Dombóvári úti kollégiumában dől a víz. Egészen pontosan a felújított épületszárnyban, amelyet a tervek szerint hamarosan át is adnak a diákoknak - amennyiben sikerül elállítani a vizet. Az özönvíz oka egyébként a következő: az épületszárny vizesblokkjaiban a víz nem a hagyományos módszer szerint indul meg a falból, vagyis hogy az ember elforgatja a csapot, és ameddig az nyitva van, addig a zuhanyrózsából akadálytalanul folyik a kétharmad rész hidrogén, egyharmad oxigén, hanem, mint a nyugati országokban számtalan helyen bevett gyakorlat, egy gomb van a falon, és azt kell nyomkodni kisebb-nagyobb rendszerességgel - már amenynyiben az ember megtalálja azt a bizonyos gombot. Ezen művelet ugyanis komoly nehézségeket okozhat, tekintve, hogy a gombnyomást követően bő harmincöt másodpercig jön a melegvíz, aztán három perces szünet következik. Ez az idő egyébként bőségesen elegendő egy kiadós szappanozásra, és szerencsés esetben, ha a szemünket csípő tusfürdő ellenére megtaláljuk és folyamatosan nyomjuk a gombot, akkor pár óráknak tűnő perc után harmincöt másodpercen keresztül újból jön az áldott víz. Tehát ez a konstrukció igen gazdaságos, és valószínűleg sikeresen meggátolja majd a diákokat abban, hogy félórán keresztül zuhanyozzanak gátlástalanul, és vízköves legyen a hátuk. Minden új megoldásnak létezik azonban hátulütője. Az újfajta zuhanyzóknak például mintha lelkük lenne, és előre készülnének a takarékos, harmincöt másodperces üzemmódra, öntik magukból a vizet, csak később derül ki, hogy sokkal materiálisabb okok állnak a háttérben, nevezetesen a rossz forrasztás. Erre a felújított épületszárnyra azonban felettébb nagy szükség van, mert a jelenleg diákotthonul szolgáló régi épület leginkább egy robbantás előtt álló, amortizálódott munkásszállásra emlékeztet, tehát az özönvizet minél gyorsabban el kell állítani, rohangálnak is a szerelők össze-vissza forrasztópálcáért, és az egész csatakép a legkevésbé sem emlékeztet egy diákotthonra, és mindennek a tetejében bosszantóan nehezen nyílnak az ajtók, amelyeket, úgy látszik, elfelejtettek idejében megolajozni. Ez egyébként már a kollégiumba történő bejutásom idején is valószínűsíthető volt, mert a portás bácsi az ajtó túloldaláról tíz percen keresztül fennhangon magyarázta, hogy először húzni kell, aztán pedig tolni, s harmadik munkavégzési folyamatként pedig mindkettőt egyszerre mívelni, és akkor nagy nehezen tényleg kinyílt az ajtó, lihegve betoppantam, a portás bácsi pedig szánalommal nézett rám. Az özönvizet, a forrasztópákát rohangálva kereső szerelőket látva előbb segíteni próbál a portás bácsi, ám őrhelyét nem hagyhatja el, engem pedig még nem ellenőrzött, így előbb hosszasan gondolkodik, majd hajszál híján bombariadót jelent a kerületi rendőrkapitányságon, végül is jobb belátásra tér és visszabújik Fülest fejteni a portásfülkébe, de azért előbb elkéri az újságíró-igazolványomat, mert rend a lelke mindennek. Egy idő múltán csillapodik a nagy felfordulás, mert korunk hősei, a forrasztópálcás szerelők győzedelmeskednek az özönvíz felett. Mivel az új épületszárnyban helyreállt a status quo, megpróbálok körülnézni a régiben, a már említett, lerobbant munkásszállás hangulatát idéző épületben, amely talán az is volt hajdanán, de manapság persze nincs abban semmi meglepő, hogy egy diákotthon így néz ki. Mert nincs pénz az ilyesmire, de a lényeg, a bosszantó valóság: a Dombóvári kolesz folyosói hermetikusan el vannak zárva a külvilágtól. A folyosók elején ugyanis üvegajtók vannak, mindegyik ajtó mellett szemmagasságban csengő a falon, ezt kell szorgalmasan nyomogatni, mert akkor előbb-utóbb valaki kijön és ajtót nyit. A zuhanyzók gombjaihoz hasonlóan azonban a csengők is furcsa módon működnek, mindig olyan érzése van az embernek, mintha semmi berregő hangot nem adnának ki magukból. A koleszt tehát meglehetősen jól őrzik a kíváncsiskodók, vagy akár a diákok elől is. Erre állítólag azért van szükség, mert a Fehérvári út tőszomszédságában vagyunk, és errefelé cirkálnak a hajléktalanok. Akik a független szakértők szerint (portás bácsi) igen szeretik a romok diákszállásokat, a lényeg azonban az, hogy mint a villamos, csengetni kell a folyosók ajtai előtt, és természetesen a kutya sem mozgatja a füle botját. Aki már elment egyetemre, az értelemszerűen nem, aki pedig még alszik, vagy a szobában van, annak bizonyára jó oka volt rá, hogy elkerülje valamelyik délelőtti szemináriumot, tehát az ajtót sem nyitja ki. Ráadásul a madár sem jár errefelé, így hát hiába próbálok hosszú órákon keresztül bejutni a folyosókra, esetlegesen tanulmányozni a mosókonyhákat, a szobákat, és mindeközben a tavasszal menetrendszerűen elinduló hangyahadjáratok ellen remek recepteket ajánlani a koleszosoknak. Az unalmas délelőttöt csupán két, biciklit szerelő diák társasága enyhíti, végül aztán ők is elkerekeznek valamerre és nem várják meg, amíg a földszint mennyezetén a vakolat a fejükre pottyan, így hát maradnak megint a szerelők, akik a vízözön sikeres elfojtása után éppen kifújják magukat, és azzal vigasztalódnak, hogy elmesélik, micsoda rossz dolguk volt a festőknek. Annak idején ugyanis (körülbelül húsz éve) még olajfestékkel festették le a falakat, ennek pedig megvan az a jó tulajdonsága, hogy amennyiben nem kaparják le, a festők hiába mennek rá a következő réteggel, az két nap múlva lepereg. A falat tehát le kell tisztítani, másképp pocsékba megy a Héra nevezetű páraáteresztő diszperziós festék. Kaparták is a mesteremberek hosszú napokon át a falat, az olajfestéknek ugyanis van egy olyan szörnyű rossz tulajdonsága, hogy nagyon ragaszkodik a falhoz, és csak négyzetcentiméterenként lehet lekaparni, és még akkor is inkább a vakolattal együtt jön, tehát a mesteremberek falkaparás közben igen csúnya dolgokat mondtak a hajdanvolt festőkre, de aztán végül is sikeresen elhárították az akadályt, bizonyítja ezt a ragyogó fehérben (Héra, diszperz, pár. áterszt. fest.) tündöklő fal. A portás bácsi is bólogatva hallgatja az elbeszélést, és amikor eltávolodunk a szeretőktől, egy váratlan fordulattal a hazai oktatási rendszer felett kezd elmélkedni és megkérdezi, hogy szerintem szükség van-e többezer felsőfokú végzettségű emberre, akiknek a kitaníttatása súlyos milliókba kerül az államnak, és utána úgyis vagy munkanélküliek lesznek, vagy pedig elpályáznak külföldre. Úgy kell csinálni, mint a Ceaucescu csinálta, a diplomások csak akkor mehetnek nyugatra, ha tízezer dollár fejpénzt fizetnek. A portás bácsi ezután arról beszél, hogy minden koleszlakó diáknak bőven van pénze, mert a szülők támogatják őket, és ráadásul még ösztöndíjat is kapnak, és még tovább is folytatná az eszmefuttatását, amelyből nyilvánvaló, hogy ő sohasem volt egyetemista, és hogy igen kevés a fizetése. A Dombóvári úti koleszben tehát a kisebb problémák ellenére minden rendben van, a zuhanyzókban már elállították a vizet, a festés megtörtént, a felújított épületszárny csillog-villog, előbb-utóbb a nyikorgó, nehezen nyíló ajtókat is megolajozzák; igaz, szépséghibának még ott van a régi épület mennyezetén a málló vakolat, de ez is majd csak megoldódik, hiszen hosszú távon a gravitációnak nincs méltó ellenfele. Drávucz Péter Ő csak a drótszamarat szereli Fotó: Pélyi Nóra AI - JAA 1996. MÁJUS 2.