A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)
1996-09-26 / 15. szám
2500 elsőéves kezdi a tanévet A jövő évezred kihívásai felé A hagyományoknak megfelelően az elsőévesek fogadalomtételével vette kezdetét a tanév, amely immár a 215. a Budapesti Műszaki Egyetemen. Szeptember 13-án, a tanévnyitón kétezerötszáz újdonsült hallgató ismerkedett az egyetemmel. Az elsőéveseket Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és Biró Péter, az egyetem rektora köszöntötte. Magyarország második legnagyobb felsőoktatási intézményében összesen 13 ezer hallgató kezdi meg az új tanévet - mondta Biró Péter, aki szólt arról: törekedni fognak rá, hogy a tandíj a lehető legkevesebb terhet jelentse a családoknak. Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy valaki szociális okok miatt kényszerüljön félbehagyni tanulmányait - hangsúlyozta a rektor, és hozzátette: az egyetem által nyújtott támogatási formák (ösztöndíjak, diákcsere-programok, pályázatok) nagy segítséget jelenthetnek a hallgatók számára. Ugyanakkor a fiataloknak is lehetőségük szerint hozzá kell járulniuk a taníttatási költségekhez. Az elsőévesek ünnepélyes fogadalomtétele után az egyetem vezetői 11 alapítvány pályadíjait, ösztöndíjait adták át mintegy 130 hallgatónak. Az egyetem legmagasabb kitüntetését, a BME Emlékérmet adták át Hofer Miklós építészmérnöknek, dr. Szabó Imrének, a Magyar Energiahivatal főigazgatójának, dr. Manczinger József vegyészmérnöknek és dr. Fodor György villamosmérnöknek. A rendezvényen jubileumi diplomákkal köszöntötték az egyetemen 70-65-60-50 éve végzett mérnököket. Az ünnepségen köszöntötték hazánk legidősebb mérnökét, a 100 éves László Györgyöt is. (Az Akadémia elnökének tanévnyitó beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.) Tisztelt Rektor Úr! Kedves Tanártársaim! Kedves Egyetemi Polgárok! „A huszadik század a technika százada. ” „Korunk a gép korszaka. ” Majd minden összefoglaló, korunkat tárgyaló történelmi munka, amelyet Magyarország összefoglaló történetén dolgozva az elmúlt esztendőkben kézbe kellett vennem, ezekkel a mondatokkal kísérelte meg összefoglalni a huszadik század jellemzőit. És ki tagadná e megállapítások jogosságát? Ki tagadná, hogy a robbanó-, majd a villanymotorok nélkül elképzelhetetlen a földgolyót fokozatosan átfogó közlekedés? Ki tagadná, hogy a modern építőtechnika csodái, a hatalmas és gyorsan felmagasodó épületegyüttesek nélkül elképzelhetetlen volna az a demográfiai robbanássorozat, amely századunk társadalmait jellemzi? És ki ne venné észre azt, hogy mindennapi életünkben - a földön egyszer megélhető életünkben - eszközhasználó lények lettünk, és eszközeink százai e technikai kultúra, a gépkorszak termékei? A háztartásban, a tisztálkodásban, a testápolásban és az egészségügyben éppúgy, mint szellemi tevékenységünkben. Elég pontosan látjuk már tehát századunk történelmének e sajátosságát. De most, a huszonegyedik század küszöbén, olvasva a következő század kiútjait kereső munkákat, könyveket, tanulmányokat és előadásokat, minduntalan ott találjuk a kérdést: vajon pontosan látjuk-e azt, hogy a társadalom ennyire képes befogadni ezt a technikát? Nemcsak hajtani és használni gépeinket, fokozni velük a mozgás sebességét, az információszerzés körét, de emberbaráttá, embercélúvá tenni azt. Magunkat úgy képezni - ha nem is a használókat, de az előállítókat, a mérnököket -, hogy lássák: a technikai-műszaki fejlesztés nem öncél, hanem eszköz. Az ember még teljesebb önkifejezésének eszköze. Vajon ez a technikával átitatott gépkorszak mennyire vált emberarcú korszakká? Ha olvassuk az elmúlt esztendők társadalomtörténetét, akkor látjuk: az elmúlt másfél század a műszaki értelmiség kiemelkedésének korszaka. Az egymást követő ipari forradalmak következtében a műszaki értelmiség ha úgy tetszik, a helyi társadalmak legfontosabb eleme lett. Az üzemekben, a községekben, az államokban, a világstratégiákban. Remek szakemberek, kiváló szakmérnökök, specialisták milliói áramlanak ki a kontinensek egyetemeiről és működtetik gépeinket, környezettechnikánkat. E mindmegannyi millió specialista és szakember közül már sokan vannak, akik szintézisben képesek látni a maguk szakmáját, az egyes munkafázisokat, hogyan lesz a munkadarabból alkatrész és az alkatrészből gép, a gépekből termelési rendszer. De vajon - teszik fel a kérdést a huszonegyedik század útjait kereső munkák - hányan vannak közöttük, akik szintézisben képesek látni a gépet és az emberi társadalmat, valamint e tényezők elhelyezkedését a mindehhez közegül szolgáló természetben? Vizsgálva a fejlett nyugati államok állampolitikai és költségvetési irányelveit, majd’ mindenütt az első helyen találkozunk azzal a célkitűzéssel, hogy az adófizetők pénzéből összeálló állami költségvetést már ne a műszaki fejlesztésre fordítsák, hanem az ipari társadalom deficitjének kiküszöbölésére. Arra az emberi társadalomra, arra a környezetre, amelyet az ipar, a technika - a mind magasabb szintű emberi önmegvalósítás lehetőségén túl - tönkre is tehet. A huszadik század végén a társadalom félni kezdett a gépektől és a műszaki értelmiségtől. Megmérgeznek bennünket a vegyészeink! Tönkreteszik levegőnket a gépeket gyártó műszaki értelmiségiek! Idegbajos embereket gyártanak a modern megapoliszok, a hatalmas, sokmilliósra épített városok! - hallatszik mindenünnen. Igaz-e a kritika? Vajon mi az eszköz arra, hogy a gép és a társadalom között megteremtsük a békét? Én a magam részéről nem hiszek abban, hogy költségvetési pénzek csoportosításával vagy a fejlődést korlátozó törvényhozással lehetne ezt az összhangot létrehozni. Úgy gondolom, egyetlen eszközünk kínálkozik erre - és ez az eszköz a nevelés. Mindenekelőtt a műszaki értelmiség nevelése. És a műszaki értelmiség e korszerű alapra helyezett nevelésében a geometria, a matematika, a műszaki ismeretek és tudás elsajátítása mellett mind nagyobb helyet kell elfoglalnia az emberről való ismeretek megszerzésének és a kor társadalmi problémái iránti fogékonyságnak. Tegnap este az Önök egyik leendő professzora, közvetlen munkatársam egy faxot küldött a lakásomra. A papíron Vitruviusnak, a római építészet teoretikusának egy idézete volt. (A munka Kr.e. 14-ben íródott és arra próbál válaszolni, hogy mit várt az a kor a korszak mérnökeitől, mindenekelőtt az akkori építészektől.) A szöveg így szól: „Szükséges tehát, hogy a mérnök (illetve az építész) tehetséges, értelmes, jártas legyen a művészetekben és tudományokban, mert sem a tehetség sem pedig a tudományos felkészültség önmagában nem elégséges - otthonosan kell, hogy mozogjon az irodalomban, ügyes legyen a rajzban, képzett a geometriában, tudnia kell az optikát, de mindenekelőtt a matematikát, tudnia kell a történelem jelentős eseményeiről, figyelmesen kell hallgatnia a filozófusokat, értenie kell a zenéhez és úgyszintén az orvosi tudományokhoz, nem lehet tájékozatlan a gyógyításban, ismernie kell a jogtudósok eredményeit...” Ebben a szellemben nevelkedtek azok a mérnökgenerációk a Krisztus születése körüli időben, amelyek később felépítették azokat a csodálatos római épületegyütteseket és utcákat, megtervezték azokat a vízvezetékeket, amelyek máig bámulatba ejtik az emberiséget. Harmónia -ez a kifejezés jut az ember eszébe, amikor a nagy római építész munkáját újraolvassa, és felüti kézikönyveit, és csodálja bennük a római építészet, várostervezés rajzait, ábráit. Bevezetőmben azt mondottam, hogy senki sem kétli ma már: a huszadik század a technika százada, a korszak a gép korszaka; senki sem kétli ma már, hogy a huszadik század a jól képzett specialisták százada volt. Ezen állítást kiegészítve, úgy látom, a huszonegyedik századot csak akkor tudjuk békésen megélni, ha a mérnökképzésben, a mérnökök műveltségében új harmónia alakul ki. Harmónia a gépekről való tudás és az embereket értés között. Akkor elképzelhető, hogy a huszonegyedik század a technika és a társadalom békés együttélésének százada, egy új harmónia százada lesz. Kedves Hallgatóim! Az ünnepi beszédre készülő szónok minduntalan olyan mondatokat ró papírjára, amelyek felolvasva talán patetikusnak hangzanak. Az én papíromon is áll egy ilyen mondat, amelyet éjszaka írtam, és amelyet nem kívántam felolvasni. De most, látva Önöket, és arra gondolva, hogy az Önök majd kétezernyi közösségének milyen erős kihatása lesz a következő évszázad elején, nos, erre gondolva most mégis felolvasom azt. Higgyék el, hogy a huszonegyedik század az Önök kezében van! És mivel én is szeretném majd öreg emberként, ám egészségesen, kényelmesen, jól fűtött lakásban, jó közlekedési lehetőségekkel megélni a huszonegyedik századot, hadd kérjem Önöket, mint öregedő tanárember: próbálják megteremteni önmagukban ezt a harmóniát! Önmagukban! E harmónia fontosságára lehet, hogy nem most, mint elsőévesek fognak rádöbbenni igazán, hanem akkor, amikor már esetleg több évtizedes mérnöki múltra visszatekintő műszaki értelmiségiek lesznek. Csak nehogy akkor már késő legyen! 1996. SZEPTEMBER 26.