Kalligram, 2021 (30. évfolyam, 1-12. szám)

2021-02-01 / 2. szám

RASHWAN MOHAMED Mors omnia solvit Bánki Endréné emlékére B­ámulok a tér közepén mozdulatlanul álló nőre. A nyolcvanas éveiben jár. Fehér ha­ja, mint ezüst korona ragyog az égő napon. Szemében is az a ragyogás, amely azo­kat jellemzi, akiknek a túlvilágban jár az eszük, vagy azokat, akik nem hagyják ab­ba az ivást. Ég a szeme, mint valamiféle őrülté, aki másfelé botorkál. Olyan tájakon, aho­va csak a sötétség és a homály telepszik. Egyetlen dolog, ami felhívja a nőre a járókelők figyelmét, az, hogy nagyon erősen ki van sminkelve az arca. Olyan módon, hogy inkább hasonlít egy boszorkányhoz vagy torz bo­hóchoz, mint egy idős hölgyhöz. A szemöldöke szélesen ki van festve, haragos vörös rúzs az ajkán, és ha mindez nem elég, az egész arca ki van mázolva vastag rétegű rózsás púder­rel. Világosan látszott, hogy valami nincs rendben ezzel a nővel. All csípőre tett kézzel, pó­zolva, mintha fényképezésre készülne. Csücsöríti az ajkát, mosolyog mindenkire, mintha könyörögne: itt vagyok, figyeljetek rám, vagy beszéljetek velem. De az emberek elmennek mellette anélkül, hogy ügyet vetnének erre a torz lényre. Csupán mosolyognak magukban, miközben mormolnak: szipirtyó, boszorkány, vén bolond. Időről időre láttam diákok csoportját közeledni hozzá, és hangosan nevetni rajta, miu­tán valamelyikük javasolta, hogy gúny tárgyává tegyék őt. Egyik turista képet készít róla közelről. Valószínű, hogy megmutatja a barátainak, ismerőseinek, amikor hazamegy: néz­zétek ezt a vén bolondot, egy balkáni ország déli zegzugában találtam. És vigyorog, nézzé­tek, hogyan vigyorog. Ez nem mulatságos? Bizony, igen. És nevetnek, vagy legalább mo­solyognak, hogy ezen a tájon mi található. Messziről látom mindezt, mintha valószerűtlen jelenetet néznék. Olyan jelenetet, amely­ben a groteszk összekeveredik a tragédiával. Nem értem pontosan, mi történik. Beszélni aka­rok a nővel, hátha megtudnám tőle, mi ez. Miért áll úgy a tér közepén a kegyetlen júliusi napban? S mi az a két táska, amely mellette van, egyik a baloldalon, a másik a jobbon? És mit mormol egész idő alatt? Miről beszél és kivel? Közeledni akarok hozzá, és sok kérdést feltenni. De félek. Félek, hogy kiabálni kezd, segítséget kérni, vagy valami ilyesfélét. Tudni akarom a nő történetét. Talán azért, mert én is egyedül vagyok. Idegen, idegen országban. Néha úgy beszélek magammal, mint ő. De nem így, a főtér kellős közepén, hanem a saját szobámban kiabálok, vitatkozom valakivel, aki réges-régen meghalt, vagy nem is létezett. Megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy én is itt vagyok, ember, aki éhes a megbecsülésre, az elismerésre vagy legalább a szeretetre. Ugyanezt teszi a táskás néni, de a nyilvánosság előtt.

Next