Kalligram, 2021 (30. évfolyam, 1-12. szám)
2021-02-01 / 2. szám
RASHWAN MOHAMED Mors omnia solvit Bánki Endréné emlékére Bámulok a tér közepén mozdulatlanul álló nőre. A nyolcvanas éveiben jár. Fehér haja, mint ezüst korona ragyog az égő napon. Szemében is az a ragyogás, amely azokat jellemzi, akiknek a túlvilágban jár az eszük, vagy azokat, akik nem hagyják abba az ivást. Ég a szeme, mint valamiféle őrülté, aki másfelé botorkál. Olyan tájakon, ahova csak a sötétség és a homály telepszik. Egyetlen dolog, ami felhívja a nőre a járókelők figyelmét, az, hogy nagyon erősen ki van sminkelve az arca. Olyan módon, hogy inkább hasonlít egy boszorkányhoz vagy torz bohóchoz, mint egy idős hölgyhöz. A szemöldöke szélesen ki van festve, haragos vörös rúzs az ajkán, és ha mindez nem elég, az egész arca ki van mázolva vastag rétegű rózsás púderrel. Világosan látszott, hogy valami nincs rendben ezzel a nővel. All csípőre tett kézzel, pózolva, mintha fényképezésre készülne. Csücsöríti az ajkát, mosolyog mindenkire, mintha könyörögne: itt vagyok, figyeljetek rám, vagy beszéljetek velem. De az emberek elmennek mellette anélkül, hogy ügyet vetnének erre a torz lényre. Csupán mosolyognak magukban, miközben mormolnak: szipirtyó, boszorkány, vén bolond. Időről időre láttam diákok csoportját közeledni hozzá, és hangosan nevetni rajta, miután valamelyikük javasolta, hogy gúny tárgyává tegyék őt. Egyik turista képet készít róla közelről. Valószínű, hogy megmutatja a barátainak, ismerőseinek, amikor hazamegy: nézzétek ezt a vén bolondot, egy balkáni ország déli zegzugában találtam. És vigyorog, nézzétek, hogyan vigyorog. Ez nem mulatságos? Bizony, igen. És nevetnek, vagy legalább mosolyognak, hogy ezen a tájon mi található. Messziről látom mindezt, mintha valószerűtlen jelenetet néznék. Olyan jelenetet, amelyben a groteszk összekeveredik a tragédiával. Nem értem pontosan, mi történik. Beszélni akarok a nővel, hátha megtudnám tőle, mi ez. Miért áll úgy a tér közepén a kegyetlen júliusi napban? S mi az a két táska, amely mellette van, egyik a baloldalon, a másik a jobbon? És mit mormol egész idő alatt? Miről beszél és kivel? Közeledni akarok hozzá, és sok kérdést feltenni. De félek. Félek, hogy kiabálni kezd, segítséget kérni, vagy valami ilyesfélét. Tudni akarom a nő történetét. Talán azért, mert én is egyedül vagyok. Idegen, idegen országban. Néha úgy beszélek magammal, mint ő. De nem így, a főtér kellős közepén, hanem a saját szobámban kiabálok, vitatkozom valakivel, aki réges-régen meghalt, vagy nem is létezett. Megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy én is itt vagyok, ember, aki éhes a megbecsülésre, az elismerésre vagy legalább a szeretetre. Ugyanezt teszi a táskás néni, de a nyilvánosság előtt.