Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)

Ravasz Károly: Adalékok a magyar-csehszlovák viszony történetéhez, 1945-1948

sát, a legszemélyesebb ingóságok kivételével, bezárták az összes magyar iskolát — az elemiket is —, kizárták a magyarokat a felső­­oktatásból, megtiltották magyar nyelvű nyomdatermékek megjele­nését vagy behozatalát és a magyar nyelvnek, nemcsak nyilvános, de sok helyütt magánhasználatát is, kizárták a magyarokat a köz­­szolgálatból és számos szabad foglalkozásból, megvonták nyugdíju­kat és szociális segélyüket, visszavonták iparengedélyeiket, a ma­gyarok munkabérét rendeletileg alacsonyabban állapították meg. Amikor a potsdami találkozón a „Három Nagy” nem adta meg a felhatalmazást Csehszlovákiának a magyarok kitelepítésére, a csehszlovák kormány bedobta a hazai és külföldi közvéleménybe a lakosságcsere gondolatát, és a magyar kormányt tárgyalásokra hív­ta meg Prágába. Az első prágai tárgyalásokon átnyújtott csehszlo­vák követeléseket a magyar delegáció visszautasította és a tárgyalá­sok megszakadtak. A második prágai tárgyalás alkalmával a cseh­szlovákok követeléseiket lényegesen enyhítették, és ezeknek a Ma­gyarország részére még mindig nagyon kedvezőtlen javaslatok­nak az alapján jött létre a lakosságcsere-egyezmény, mely 1946. február 27-én került aláírásra. Az egyezmény felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy a legszélesebb körű toborzást hajtsa végre Magyarországon és ezzel a felhatalmazással a szlovákok bőségesen éltek is. Bizottságaik sok száz gépkocsival járták az országot, sok ezer gyűlést tartottak, el­árasztották Magyarország városait és falvait plakátokkal. A tobor­zás eredményeképpen mintegy százezer „magyarországi szlovák” jelentkezett áttelepülésre. Ezek a jelentkezők három csoportra oszt­hatók. Az első csoport a magyarországi inflációból a plakátokról in­tegető csehszlovák paradicsomba akart kivándorolni. A második csoport olyanokból állt, akik kedvezőtlen igazolóbizottsági határo­zatok következményei vagy a „sváb­ kitelepítés” alól igyekeztek ezen az úton szabadulni. A harmadik csoportban sorolhatók azok, akik tényleg öntudatos szlovákokként akartak áttelepülni Szlováki­ába. A jelentkezők nagy része egyáltalán nem, vagy alig tudott szlovákul, és a szlovákság kritériumaként a bizottságok elfogadták, ha a jelentkező egy szláv nevű nagyszülőt tudott kimutatni. A toborzási akció egyre növekvő ellenérzést váltott ki Magyar­­országon, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyezmény ratifikálá­sa nem ment egészen simán. Az összes pártok szónokai csak az egyezmény és a csehszlovák magatartás heves bírálata után fogad­ták el a törvényjavaslatot. Amikor szavazásra került a sor, a képvi­selők nagy része — a kommunisták Révai József felhívására — el­hagyták az üléstermet, úgy, hogy a nemzetgyűlés határozatképte­len lett. Csak napokkal később sikerült a külügyminiszternek az egyezményt megszavaztatnia. A lakosságcsere-egyezmény egy magyar—csehszlovák vegyes bizottságot létesített, amelynek a végrehajtás részleteit kellett kidol­goznia. E vegyes bizottságban nagy ellentétek mutatkoztak, és a két tagozat elnökét és a két kormánymegbízottat Párizsba rendelték, ahol a béketárgyalások ideje alatt Gyöngyösi külügyminiszter és Clementis külügyi államtitkár igyekeztek az ellentéteket kiküszö­bölni. A béketárgyaláson a csehek további 200 000 magyar egyolda­lú kitelepítését követelték, de ennek a kívánságnak a békekonfe­rencia nem adott helyt. E párizsi kudarc után a prágai kormány újabb terveket ková­csolt a „magyarkérdés” megoldására. Októberben a csehszlovák fél a vegyes bizottság előtt lévő vitás kérdésekben álláspontja azonnali elfogadását és a lakosságcsere megindítását követelte. A magyar kormányt a lakosságcsere szabotálásával vádolták, noha akkor már megtörtént a magyar kormány hozzájárulásával egyes kategóriák (bányászok, értelmiségiek) soron kívüli áttelepítése — anélkül, hogy a legfontosabb elvi és gyakorlati kérdések rendezve lettek vol­na. Itt jegyzem meg, hogy a Nyitrabányára telepített „magyaror­szági szlovák” bányászok új lakóhelyükön magyar iskolát követel­tek, majd 1947-ben elárasztották a pozsonyi magyar főkonzulá­tust a visszatelepítést kérő beadványokkal. De térjünk vissza 1946 októberére. A magyar külügyminisztéri­umban megjelent a vegyes bizottság csehszlovák tagozatának Za­­thurecky nevű titkára, hogy a lakosságcsere azonnali megindítása iránti csehszlovák kívánság tárgyában a magyar minisztertanács ál­tal hozott határozat iránt érdeklődjék. A csehszlovák különbizottság elnöke, Okáli Dániel nevében kijelentette, hogy a csehszlovák kí­vánság elutasítása esetén a csehszlovák hatóságok azonnal megkez­dik a felvidéki magyarok Szudéta­földre telepítését. A magyar kor­mány válasza halogató volt. 1946. november 16-án a pozsonyi magyar meghatalmazotti hi­vatal röviden jelentette, hogy megkezdődött a felvidéki magyarok deportálása. A drámai részletekről a nap folyamán a rajkai közjegy­ző tett több ízben jelentést. A Rajkára érkezett menekültek elbe­szélték, hogy Guta községet előző este körülzárta a csehszlovák katonaság, sok száz embernek Csehországba szóló közmunkabehí­vót kézbesítettek, a behívó kézbesítésével egyidejűleg a behívotta­­kat családjukkal együtt teherautókra rakták és kiszállították a legközelebbi vasútállomásra, ahol katonai fedezet alatt folyik a bevagonírozásuk. A gútai események híre futótűzként terjedt el a szomszédos községében és hatásukra kezdődött meg a tömeges me­nekülés. Gútával egyidejűleg megkezdődött Köbölkút és Muzsla színmagyar községek lakosságának deportálása is. Minthogy a diplomáciai viszony Magyarország és Csehszlová­kia között ekkor még nem állt helyre, a prágai és pozsonyi külkép­viseletek vezetői a meghatalmazotti címet viselték. A pozsonyi ma­gyar meghatalmazotti hivatal a Vár feletti hegyoldal egyik kis villá­jában volt elhelyezve: ide zarándokoltak a magyarok egész Szlová­kiából, amíg bíztak abban, hogy ott valamiféle segítséget kaphat­nak. 1946 decemberében naponta sok száz ember állt sorba a hiva­tal előtt a csikorgó hidegben. Legtöbben úgynevezett konzuli védle­vélért jöttek. A lakosságcsere-egyezmény értelmében ugyanis a po­zsonyi magyar meghatalmazottnak jogában állott a lakosságcserére a csehszlovák kormány által a Magyarországon áttelepülésre jelent­kezett szlovákokkal egyenlő számban kijelölt szlovákiai magyaro­kat konzuli jogvédelemben részesíteni. A kétnyelvű védlevél azt ta­núsította, hogy tulajdonosa a lakosságcserére ki van jelölve és a magyar meghatalmazott védelme alatt áll. A deportálást végrehajtó csehszlovák hatóságok ezeket a védleveleket sok helyen respektál­ták, a védlevelet felmutatók behívóit visszavonták és őket lakásaik­ban meghagyták. Míg a deportálás megkezdése előtt minden felvi­déki magyar azon igyekezett, hogy magát a lakosságcsere alól ki­vonja, most ezek a kijelöltek lettek az irigyelt kivételezettek. A magyar sajtó a deportálás megindulá­sakor felháborodott hangú, hű tudósításokban számolt be az eseményekről. Hamaro­san azonban, a csehszlovák kormány tiltakozására, a sajtókampány leállt. Decemberben pedig még néhány olyan tudósítás jelent meg a magyar sajtóban (Horváth Zoltán, H. Munka Tivadar), melyek ró­zsás képet festettek az elhurcolt magyarok helyzetéről. Január végén személyesen volt alkalmam meggyőződni a való helyzetről. Nekem jutott a feladat, hogy az elhurcolt magyarokat új lakóhelyeiken felkeressem és helyzetükről jelentést tegyek. Nehéz lenne elfelejtenem a Mladá Boleslav-i állomáson álló taksonyfalvai szerelvényt, a síró asszonyokat, a tanácstalanul maguk elé meredő férfiakat, az ötnapos utazástól koromfekete, összefagyott gyereke­ket, a béna öregasszonyt, akit ágyastól raktak fel a vonatra, a sebti­ben feldobált és az ötnapos rázástól nagyrészt összetört bútorokat, a használati tárgyak összevisszaságát, a cseh gazdákat és intézőket, akik a vonat mellett sétálgattak és egy-egy erősnek látszó és kevés családtaggal bíró magyar munkaerőért néhány száz koronát nyom­tak a munkahivatali tisztviselő markába. A kevésbé kelendő áru, mint például egy fiatal lány munkaképtelen szüleivel és még gyer­mek öccsével, három napja ott volt az állomáson.

Next