Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Ravasz Károly: Adalékok a magyar-csehszlovák viszony történetéhez, 1945-1948
sát, a legszemélyesebb ingóságok kivételével, bezárták az összes magyar iskolát — az elemiket is —, kizárták a magyarokat a felsőoktatásból, megtiltották magyar nyelvű nyomdatermékek megjelenését vagy behozatalát és a magyar nyelvnek, nemcsak nyilvános, de sok helyütt magánhasználatát is, kizárták a magyarokat a közszolgálatból és számos szabad foglalkozásból, megvonták nyugdíjukat és szociális segélyüket, visszavonták iparengedélyeiket, a magyarok munkabérét rendeletileg alacsonyabban állapították meg. Amikor a potsdami találkozón a „Három Nagy” nem adta meg a felhatalmazást Csehszlovákiának a magyarok kitelepítésére, a csehszlovák kormány bedobta a hazai és külföldi közvéleménybe a lakosságcsere gondolatát, és a magyar kormányt tárgyalásokra hívta meg Prágába. Az első prágai tárgyalásokon átnyújtott csehszlovák követeléseket a magyar delegáció visszautasította és a tárgyalások megszakadtak. A második prágai tárgyalás alkalmával a csehszlovákok követeléseiket lényegesen enyhítették, és ezeknek a Magyarország részére még mindig nagyon kedvezőtlen javaslatoknak az alapján jött létre a lakosságcsere-egyezmény, mely 1946. február 27-én került aláírásra. Az egyezmény felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy a legszélesebb körű toborzást hajtsa végre Magyarországon és ezzel a felhatalmazással a szlovákok bőségesen éltek is. Bizottságaik sok száz gépkocsival járták az országot, sok ezer gyűlést tartottak, elárasztották Magyarország városait és falvait plakátokkal. A toborzás eredményeképpen mintegy százezer „magyarországi szlovák” jelentkezett áttelepülésre. Ezek a jelentkezők három csoportra oszthatók. Az első csoport a magyarországi inflációból a plakátokról integető csehszlovák paradicsomba akart kivándorolni. A második csoport olyanokból állt, akik kedvezőtlen igazolóbizottsági határozatok következményei vagy a „sváb kitelepítés” alól igyekeztek ezen az úton szabadulni. A harmadik csoportban sorolhatók azok, akik tényleg öntudatos szlovákokként akartak áttelepülni Szlovákiába. A jelentkezők nagy része egyáltalán nem, vagy alig tudott szlovákul, és a szlovákság kritériumaként a bizottságok elfogadták, ha a jelentkező egy szláv nevű nagyszülőt tudott kimutatni. A toborzási akció egyre növekvő ellenérzést váltott ki Magyarországon, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyezmény ratifikálása nem ment egészen simán. Az összes pártok szónokai csak az egyezmény és a csehszlovák magatartás heves bírálata után fogadták el a törvényjavaslatot. Amikor szavazásra került a sor, a képviselők nagy része — a kommunisták Révai József felhívására — elhagyták az üléstermet, úgy, hogy a nemzetgyűlés határozatképtelen lett. Csak napokkal később sikerült a külügyminiszternek az egyezményt megszavaztatnia. A lakosságcsere-egyezmény egy magyar—csehszlovák vegyes bizottságot létesített, amelynek a végrehajtás részleteit kellett kidolgoznia. E vegyes bizottságban nagy ellentétek mutatkoztak, és a két tagozat elnökét és a két kormánymegbízottat Párizsba rendelték, ahol a béketárgyalások ideje alatt Gyöngyösi külügyminiszter és Clementis külügyi államtitkár igyekeztek az ellentéteket kiküszöbölni. A béketárgyaláson a csehek további 200 000 magyar egyoldalú kitelepítését követelték, de ennek a kívánságnak a békekonferencia nem adott helyt. E párizsi kudarc után a prágai kormány újabb terveket kovácsolt a „magyarkérdés” megoldására. Októberben a csehszlovák fél a vegyes bizottság előtt lévő vitás kérdésekben álláspontja azonnali elfogadását és a lakosságcsere megindítását követelte. A magyar kormányt a lakosságcsere szabotálásával vádolták, noha akkor már megtörtént a magyar kormány hozzájárulásával egyes kategóriák (bányászok, értelmiségiek) soron kívüli áttelepítése — anélkül, hogy a legfontosabb elvi és gyakorlati kérdések rendezve lettek volna. Itt jegyzem meg, hogy a Nyitrabányára telepített „magyarországi szlovák” bányászok új lakóhelyükön magyar iskolát követeltek, majd 1947-ben elárasztották a pozsonyi magyar főkonzulátust a visszatelepítést kérő beadványokkal. De térjünk vissza 1946 októberére. A magyar külügyminisztériumban megjelent a vegyes bizottság csehszlovák tagozatának Zathurecky nevű titkára, hogy a lakosságcsere azonnali megindítása iránti csehszlovák kívánság tárgyában a magyar minisztertanács által hozott határozat iránt érdeklődjék. A csehszlovák különbizottság elnöke, Okáli Dániel nevében kijelentette, hogy a csehszlovák kívánság elutasítása esetén a csehszlovák hatóságok azonnal megkezdik a felvidéki magyarok Szudétaföldre telepítését. A magyar kormány válasza halogató volt. 1946. november 16-án a pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal röviden jelentette, hogy megkezdődött a felvidéki magyarok deportálása. A drámai részletekről a nap folyamán a rajkai közjegyző tett több ízben jelentést. A Rajkára érkezett menekültek elbeszélték, hogy Guta községet előző este körülzárta a csehszlovák katonaság, sok száz embernek Csehországba szóló közmunkabehívót kézbesítettek, a behívó kézbesítésével egyidejűleg a behívottakat családjukkal együtt teherautókra rakták és kiszállították a legközelebbi vasútállomásra, ahol katonai fedezet alatt folyik a bevagonírozásuk. A gútai események híre futótűzként terjedt el a szomszédos községében és hatásukra kezdődött meg a tömeges menekülés. Gútával egyidejűleg megkezdődött Köbölkút és Muzsla színmagyar községek lakosságának deportálása is. Minthogy a diplomáciai viszony Magyarország és Csehszlovákia között ekkor még nem állt helyre, a prágai és pozsonyi külképviseletek vezetői a meghatalmazotti címet viselték. A pozsonyi magyar meghatalmazotti hivatal a Vár feletti hegyoldal egyik kis villájában volt elhelyezve: ide zarándokoltak a magyarok egész Szlovákiából, amíg bíztak abban, hogy ott valamiféle segítséget kaphatnak. 1946 decemberében naponta sok száz ember állt sorba a hivatal előtt a csikorgó hidegben. Legtöbben úgynevezett konzuli védlevélért jöttek. A lakosságcsere-egyezmény értelmében ugyanis a pozsonyi magyar meghatalmazottnak jogában állott a lakosságcserére a csehszlovák kormány által a Magyarországon áttelepülésre jelentkezett szlovákokkal egyenlő számban kijelölt szlovákiai magyarokat konzuli jogvédelemben részesíteni. A kétnyelvű védlevél azt tanúsította, hogy tulajdonosa a lakosságcserére ki van jelölve és a magyar meghatalmazott védelme alatt áll. A deportálást végrehajtó csehszlovák hatóságok ezeket a védleveleket sok helyen respektálták, a védlevelet felmutatók behívóit visszavonták és őket lakásaikban meghagyták. Míg a deportálás megkezdése előtt minden felvidéki magyar azon igyekezett, hogy magát a lakosságcsere alól kivonja, most ezek a kijelöltek lettek az irigyelt kivételezettek. A magyar sajtó a deportálás megindulásakor felháborodott hangú, hű tudósításokban számolt be az eseményekről. Hamarosan azonban, a csehszlovák kormány tiltakozására, a sajtókampány leállt. Decemberben pedig még néhány olyan tudósítás jelent meg a magyar sajtóban (Horváth Zoltán, H. Munka Tivadar), melyek rózsás képet festettek az elhurcolt magyarok helyzetéről. Január végén személyesen volt alkalmam meggyőződni a való helyzetről. Nekem jutott a feladat, hogy az elhurcolt magyarokat új lakóhelyeiken felkeressem és helyzetükről jelentést tegyek. Nehéz lenne elfelejtenem a Mladá Boleslav-i állomáson álló taksonyfalvai szerelvényt, a síró asszonyokat, a tanácstalanul maguk elé meredő férfiakat, az ötnapos utazástól koromfekete, összefagyott gyerekeket, a béna öregasszonyt, akit ágyastól raktak fel a vonatra, a sebtiben feldobált és az ötnapos rázástól nagyrészt összetört bútorokat, a használati tárgyak összevisszaságát, a cseh gazdákat és intézőket, akik a vonat mellett sétálgattak és egy-egy erősnek látszó és kevés családtaggal bíró magyar munkaerőért néhány száz koronát nyomtak a munkahivatali tisztviselő markába. A kevésbé kelendő áru, mint például egy fiatal lány munkaképtelen szüleivel és még gyermek öccsével, három napja ott volt az állomáson.