Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Sarusi Mihály: Joppojmaty
állt... így állt Vladimir egyes egyedül a Patronban, szemben az öt éve érettségizett részeg osztállyal, és a feleségével, aki viccnek vette... mindazt, amit Vladimir halálos komolyan gondolt. És Vladimir egyedül ment haza, otthon aztán kötelet kötött a kilincsre, arra számított, hogy majd jön valaki, de nem jött senki sem, és Vladimir felkötötte magát, megölte saját magát, azt gondolván, hogy az, aki jön, leoldja majd, ugyanúgy, mint már ezelőtt ötvenszer... * A halottasházban Vladimir koporsója fölött a beszédet a férjem tartotta, harsogott, mint ahogy a tóparton szokott, görcsösen fogta a papírt, amiről a rövid beszédet olvasta... harsogott az én férjem, mint ahogy az erdőben szokott... Vladimir! Játszottál a halállal, hát most itt van! Így ment el ebből a világból Vladimir, a férjem nagy barátja, akivel úgy szerették, hogy csoda, hogy meg nem gyilkolták egymást... * A temetés után a férjem azt mondta: ... Az egyetlen igazi világbajnoki bajnok Vladimir volt, most látom csak, csak most, aho LARUSI MIHÁLY JOPPOJMATY gyan a halál lovának csettintgetett, most tudtam csak meg, mit jelent a világ bajnokának lenni. Egyedül Vladimir! Csak most, hogy elment, csak most értettem meg, hogy nemcsak az, amit csinált, vagyis a grafikái, nemcsak az, amit megírt, a kiáltványai, a kézirata, minden csak ő, csakis ő volt... így kellett ennek lennie, az ő explozionalizmusa fölé nem emelkedett semmi, semmilyen filozófia, semmilyen pszichiátria, semmilyen irodalom, sőt semmilyen politika sem volt erősebb annál, amit ő a saját abszolutumának, mennyországának tartott... így kellett ennek lennie, bár Vladimir tudta, hogy van egy Joyce, egy Beckett, egy Eliot, tudta, hogy van egy Salvador Dali és egy Picasso ... de ezen képes volt felülemelkedni, mert felül kellett, hogy emelkedjen, mert megvolt benne az az erő, hogy a világ bajnoka legyen egy teljesen közönséges grafikában ... ezért nézett le engem is, ezért gyűlölte az irodalmárokat és mindenféle literáris novinyt, mert ő maga volt az isten, de az irodalmárok, akiknek annyi levelet és annyi kiáltványt írt, a szerkesztők, akiknek tízesével küldözgette a grafikáit, hogy higgyenek már neki, nem válaszoltak neki, annyi tisztesség sem volt bennük... és ezért volt kárörvendő, jól tudta ő, hogy az ágyú az írószövetség épülete előtt az ő bosszújának a szimbóluma, hogy az az ágyú az ő ujja, mely Vladimir ellenségeire mutat, mert Vladimir még teljesebben és még többet akart élni... mondta a férjem ... Sokat álmodom velük, álmomban orosz katona vagyok, vagy fogoly, magyar katona sosem. Hiába, öt évig voltam lágerban, nem tudom elfelejteni, ma is velük küszködöm. Amerre a nap lement, mutattuk: Nézd, mi van arra? A haza. Vagy hatvan százalék ottmaradt. Amikor vittek bennünket fogságba, megérkeztünk az első állomásra, az volt kiírva: Tancsa. Na, hol vagyunk, milyen országban? Az állomás körbe volt szarva. Na, mondtam, akkor ez Oroszország. Református pap is volt velünk, ványai. Egy karácsony este velünk imádkozott, valahogy megtudták, elvitték. Nem jött vissza, többet nem látták Ványán se. A háború után Gyuláról odaköltöztünk. Kazánban kérdezték, ki tud kútgyűrűt csinálni? Jelentkeztem, én tudok! Mester nem vagyok, de láttam, apám hogy csinálja, mért ne? Mellém adtak húsz oroszt meg egy tanárt, Bogdánnak hívták, mintha magyar lett volna. Nem magyar, ő tatár, mondta. A húsz orosz meg úgy volt orosz, hogy egyik se értette a másikat, amikor oroszul beszéltek. Joppojmaty, és köpködték egymást. Csináltam nekik olyan kútgyűrűt, hogy a mérnök nagyon megörült. Amit az oroszok csináltak, mind összeomlott. Én gurítom az elsőt, hű, de féltem, hogy nekem is szétporlik! Se az, se a többi. Persze kétszer annyi cementet kevertem bele, mint amennyi kell, de biztos akartam lenni. Bedöglött, ki tudja milyen cement lehet. Nekem sikerülnie kellett. Szaratovban is voltunk. Mesélték, Sztálin idejött, amikor Moszkvát megtámadta a német, innen irányította a harcot. Szaratovhoz akkora rész tartozik, nagyobb, mint Magyarország; azon a környéken németek laktak. Hét és fél millió németet tettek vagonokba, irány kelet! Elvitték őket, mert biztos várták a németet, mi lett volna, ha azok egyesülnek. Ott meg kőműves voltam. Húztam a falat, nézem, nem dől rám. Nagy szó volt, mert a többié sorra leomlott. Egyszer csak érzem, valaki átölel, szorongat erősen hátulról, fogdossa a farkamat. Nő volt, a nacsalnyik, tizennyolc éves orosz lány, az ölelgetett. Lehívott a pincébe, és csak szorított magához, rángatta a farkamat. Ez túl puha, nem elég kemény, mondja, mert sehogy sem akart fölállni. Magyaráztam neki, hogy se tejet, se fehér kenyeret nem eszem, nem csoda! Ahogy mi éltünk. Elszaladt, kecsketejet hozott, s ha fehéret nem is, de jó szelet friss fekete kenyeret! Hű, sose ittam addig kecsketejet, nem szerettem, és belém erőltette. Igyál, katona, magyar katona! A magyar katona mind megitta, de sehol semmi. Akkor a pincében elszaladt előttünk egy patkány. Rámutattam, mondtam neki: Uccu neki, fogd meg! Kösd utána madzaggal a farkamat, talán a patkány beszalad vele a pucádba! Már hogy ebből csak így lesz valami. Úgy tetszett neki, hogy elmondta a társainak, együtt nevették, milyen a magyar katona. Akkor mi nagyon le voltunk eresztve. Nem állt fel senkinek! Egyszer mellettünk háromszáz asszony kaszált, nem szedték össze, csak vágták. Mi a folyó túloldalán dolgoztunk. Fogják magukat, vetkőzni kezdenek, és bele mind meztelen a vízbe! Őreink ránk parancsoltak, vessünk le mindent, fürödjünk mi is. Látni akartak egy kis különlegességet, hogy mi majdnem kétszázan ott a folyóban nekiesünk a háromszáz meztelen orosz nőnek. Az asszonyok szerették volna, hancúroztak velünk, birkóztak, de a pöcsünk meg se rebbent, mi az neki! Egyszer kaptam a lapockámba egy