Kapu, 1990. június (3. évfolyam, 6. szám)
Film - video - könyv
KÖNYV Elementáris Iródia Krausz Tivadar: Herpesz Triszmegtisztosz c. kötetéről — Kráter Kiadó, 1989 Krausz Tivadar a szlovákiai magyar írók azon nemzedékéhez tartozik, akik a PRÓBAÚTON című antológiában mutatkozhattak be először jelentősebb (!) mennyiségű írással. Mondhatnánk úgy is, hogy az IRODIA-nemzedék egyik legelementárisabb tehetségű képviselője. Ezt bizonyította, a még a pozsonyi Madách Könyvkiadónál megjelent SZÖVETSÉGEK c. kötete, s e megállapításomat erősíti, a budapesti KRÁTER KÖNYVKIADÓNÁL megjelentetett verseskönyve is. Krausz „mestermunkája’’ — a szerző aposztrofálja így opuszait! — három ciklusba rendezve (ÓSZÖVETSÉG, ÚJSZÖVETSÉG, NO MEG MÉG EZ IS EGY) kerül az olvasó elé. Aki volt szerencsés ismerni a szerző első kötetét, e mostani olvasása közben könnyen észlelheti a két mű szerves összetartozását, s az esetleges, a szokásosnál elemzőbb odafigyelés egyértelműen kimutatja, a két könyv végül is EGY KÖNYV. Hogy az EGY mi okból, mi módon nemesült KETTŐvé, ne kutassuk, a költő sem firtatja, azonban az ELŐSZÓban aprócska jelzést hagy, eloszlatandó esetleges kétségeinket idézem: „. . . a szél hasában hordta, mígnem 1984-ben papírra róni kényszerítettem.’ — Krausz szövegei a befogadói reflexek első szintjén bibliai parafrázisoknak, teremtéselméleti, netán, teleologikus, rosszabb esetben, teologikus frázisoknak tűnhetnek. Jómagam úgy gondolom, inkább arról van szó, olyan ÖN-parafrazeáló gesztusokkal él a költő, melyek helyenkénti (direkt)amorf megvalósulásaikkal, minden kétséget kizáróan jelzik, véresen komoly, afféle karinthyi magatartásról van szó, azaz egyféle kemény iróniával közelített, elemien-belülről-táplálkozó közléstípusról. Ugyanakkor, s ez nem mond ellent az előzőekben írtaknak, mégha látszat-eszköztelenséggel párosul is, alkalmasint a morgernsterni bővérű abszurd egyes építőköveinek tudatos felhasználása sem áll távol Krausztól. A másik, az egész könyvanyagon végigvonuló, a szerkezeti összefüggéseket nyilvánvalóvá tevő elem, az ún. kihagyásos technika alkalmazása, valamint a hétköznapi, mondhatni konyhanyelv-ismeret anomáliáinak, e technika adta lehetőségek keretei között való megemelése, irodalmi archetípusokká történő (viszsza)alakítása, távolságtartó lírai betétekké alakítása, új beszédlehetőséggé, új eséllyé transzponálása. Lássunk, illetve halljunk egy-két példát: „föld...........arc . .. / elevenarany / hajnal tűz . . . / izzi. . . szavam”, majd „a dolgok helyén / nincs jött / s . . . / s még az ősz is fősz ...” később......kádban még a szög is mos . . . / nem ér. . . ágát szúró . . . / isten . . . izon .../... általattunk / ma . . nem kutya . . elv szí.ü . . . / nyalogatja talpunk / tiszt. . . / a mennyországb.” S végül a könyv IDEGENVEZETÉS c. verse egészében: ... remény / ... /................../ ... I..................../ . . .. szabadság /..................létra / .. ..................jég------” Krausz Tivadar költészetének legnagyobb vonzereje abban lelhető, szómágiával, akaratos hittel, a GONDOLAT primátusának újrateremtésével óhajtja, a szó nemes értelmében, megváltani a világot, mindőnket, MERT „a létra lángokban áll", s ez valóban (nem csupán) költői túlzás, mint ahogy az sem — idézem: „Mintha az ember magán kívül volna.” Bíró József 72 A halál anakrónikája Nagy Atilla Kristóf: Persona non grata c. kötetéről — Pannon, 1989 Egyetlen mondanivalónk, bármiről is legyen szó, hogy meghalunk — és tesszük mindezt duplán, egyszer önmagunkban és egyszer a szeretteinkben. Először bennünket ér el a vég, illetve mi magunk hozzuk azt minél közelebb. Másodszor: elfelejtenek bennünket, aztán azokat is elfelejtik, akik elfelejtettek, végül az egész nemzet az archeológia tárgyává süllyed. Némi kis hagyaték marad, mint a Persona non grata és az Anakrónika c. részek végén, ami azért világosan mutatja, hogy nem éltünk hiába, nem(csak) javakat, hanem egy kultúrát hagytunk az utánunk jövőkre. Kultúrát, műveket, amelyekben azt gondoltuk, hogy mi magunk vagyunk a „nemkívánatos személy" Ki kell írni magunkat önmagunkból, hogy ne legyünknemzedéki soviniszták, hogy tiszta szellemmel létrehozhassuk a Művet. Ugyan az Ulysses kapcsán (is) tudhatnánk, hogy ez lehetetlen, sőt értelmetlen, mert nincs az a mű, amelyhez ne tartozna hozzá annak teremtője. De mégis, az Anakrónika lapjain Justh Zsigmond és Nagy Atilla Kristóf mint egymás reinkarnációi százévnyi távolságból vívják Dionüszosz és Apolló harcát. XX. századi elemekkel, a kafkai félelemmel és szorongással egészítve ki e küzdelem örök spirálját. Felvetődik a „sein" és a „sollen”, hogy a „lehetben" oldódjék. Már akkor „arcul üti” a literatúrát és a politikát összekeverő elvetélteket és féltehetségeket, amikor ez a „gesztus” még nem a minőség keresztes lovagjává, hanem érthetetlen anarchista pimasszá avatja. Valószínűleg sokan vannak, akik nem tekintik a kultúra részének (a 80-as évek kifejezőjének pedig végképp nem), de a kötet mégis az autentikusnak ható radikális eklektika jegyében született. Azaz „radikális eklektika. Egy Béla nevezetű, erotomán néger iskoláslány lép ki a belvárosi templom kapuján. A lábán 45-ös foszforeszkáló-zöld muskásőrbakancs. Vatikáni ügynök albán diákigazolvánnyal". A radikális eklektika a posztmodernizmust a végkimerülés felé hajtva a legősibb forrásoktól kezdve a legutóbbi irányzatokig mindenből merít, minden elképzelhető és elképzelhetetlen kombinációban. Gondolkodásának középpontjában az önmegújítás, az egybelátás-együttlátás áll, a természet közös lényegének éreztetése. Szélsőséges, felforgató, mélyreható és gyökeres. A kötetben ennek a szellemi irányzatnak az ablakán kandikál ki a gnosztikus. Dante Színjátékának pokla; Hamlet temetője; Csáth narkotikus víziója; Kosz-