Kapu, 1991. november (4. évfolyam, 11. szám)
MEGFELELEK - Anyai ágon cigány... - Meddig jár a KAPU a kútra? - Határozottan tiltakozom
Anyai ágon cigány... Lapjuk szeptemberi havi számában Reményi Gyenes István cikke mutatja be immár második folytatásban azokat az asszimiláns zsidókat, akik a gazdaság, a kultúra, avagy a közélet terén szereztek múlhatatlan érdemeket a magukévá tett magyarság szolgálatában. A szerző ezúttal a zenei élet kiválóságaira kerített sort, a számos zsidó származású kitűnőség sorát Rosenthal Mátkéval, alias Rózsavölgyi Márkkal nyitván meg. Mindazon adatok, amiket Reményi jónak lát közölni, teljesen helytállóak, vannak azonban más adatok is, amelyeket gondosan kerülni látszik, holott csak ezek ismeretében érthetné meg az olvasó, miként lehetett a balassagyarmati zsidó kántor fiából a magyar népzene (értsd: cigányzene) egyik legelső propagátora, az első csárdás lejegyzője, a méltán híres kör magyar szerzője, Bihari és Lavotta vetélytársa, Liszt népzenét illető tanulmányainak egyik tárgya. A Rózsavölgyi Márk néven híressé lett hazánkfia ugyanis anyai részről cigány származású volt, s eképpen - épp az ortodox zsidó felfogás szerint - amely a leszármazást anyai ágon tartja nyilván, nem zsidónak, hanem cigánynak minősül. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar népzene motívumkincsét és a cigányzenészek virtuóz hegedűművészetét nem annyira a balassagyarmati zsinagógában, mint inkább anyai rokonsága köréből tette a magáévá. Midőn eme megjegyzést teszem, nem a kulturális értékek felmutatásában gazdag honi zsidóságot szeretném megfosztani Rosenthal Mátkétól, hanem a jóval szegényebb honi cigányságnak szeretném visszaperelni Rózsavölgyi Márkot. Az olvasó tárgyilagosabb tájékoztatása céljából egyúttal fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a magyar népi muzsika forrásvidéke nem a zsidó egyházi zenében keresendő. Simon V. Péter MEddig jÁR a KAPU a síútra? A KAPU-ban újabban elharapódzik egy irányzat, melyet csak felelőtlenségnek lehet tekinteni, melynek programja: hozunk bármit, csak beszéljenek róla! Sajnos ebbe a kategóriába tartozik az az alattomos és ostoba cikk, amelyben a hittantanítás elleni lázítás, egy kisgyermekkel folytatott primitív beszélgetés formáját ölti, magas műveltségre hivatkozva. Természetesen egy szabad országban, mindenki nyilváníthatja véleményét, majdnem minden témáról, a hittantanítás kötelezettségéről is, de a KAPU erkölcsi álláspontjának hiányát bizonyítja ebben az esetben, hogy egy vallástalanságtól tönkretett országban, alantas propagandát terjeszt a hittantanítás ellen. A hittantanítás egy gyermek egyetlen lehetősége, hogy olyan alapokat szerezzen, amiken állva nem végzi a hitlérek és Sztálinok istentelen világában, vagy valamilyen pseudo-keresztény szektában, illetve ezeknek ellent tud állni. Az ember vallásos hit nélkül emberi mivoltát el sem éri, és a gyermekek hittantanítás nélkül - mint láttuk a múltban - szükségszerűen, hamis ideológiák áldozataivá válnak. Vallásos nevelés nélkül nincs emberré válás, a kereszténység, az iszlám és előfutáraik nélkül (de a távol-keleti vallások is ide számíthatók) az ember nem tudott volna az állat nívója fölé emelkedni. A HITTANTANÍTÁS ELHAGYÁSA MERÉNYLET A GYERMEK ELLEN. Ma már nyilvánvaló, hogy az, amit Felvilágosodásnak neveztek, a teljes elsötétülésben végződött. Ki kell egyszer mondani, akkor is, ha egyes körökben meg nem értés vagy félreértés várható ezzel kapcsolatban, hogy Magyarország 1000 éve keresztény ország, és a magyarság 1000 éve a kereszténység szerves része, ami természetesen nem akadálya annak, hogy zsidók (de még mohamedánok is), szabadon gyakorolhassák hitüket ebben az országban. A vallásszabadságnak Magyarországon méltó előképe a Bethlen Gábor-i Erdélyi Fejedelemség. Az említett cikk banális és félművelt tartalmát nem volna érdemes támadni. Amit elítélek, és ami ellen tiltakozom, az a felelőtlenség, amely a KAPU-t terheli ilyen cikkek hozatala miatt. László Károly Basel MEGFELELEK Határozottan tiltakozom Mint a KAPU független, kulturális és közéleti folyóirat hű olvasója, tisztelője és néhány esztendeje rendszeres együttműködője, kéréssel fordulok Önhöz. Szíveskedjék leközölni a KAPU hasábjain e levelemet. Ezt annál is inkább jelentősnek tartom, mert magyar közösségi érdekről van szó. Olvastam a KAPU egyik tavaszi számában Beke Albert „Van-e határ a diktatúra kiszolgálásában? (avagy: Illyés Gyula rejtélye)” című írását. S olvastam a KAPU idei augusztusi számában a „Színészkirály? Nem! (avagy: ki volt Latinovits)” című írást, szintén Beke Albert tollából. Az egyik írás Illyés Gyulát, a másik pedig Latinovits Zoltánt marasztalja el. Hadd tegyem rögtön hozzá: nem tárgyszerűen, hanem személyeskedve, rendkívül primitív és dilettáns módon. Beke Albert kényes témához nyúlt mindkét esetben, s nem sikerült megnyernie olvasótáborát. Ez annak a ténynek tudható be, hogy mindkét írásból árad a rosszindulat, a személyeskedő hangnem, a tudománytalanság, a tárgyszerűtlenség, a becsületsértés. Határozottan tiltakozom az ellen, hogy Beke Albert alaptalanul, bizonyítékok hiányában, az igazságot messze elkerülve - csupán a szenzáció és az önmutogatás kedvéért - vádoljon és kritizáljon olyan embereket, akik sokkal többet tettek le a magyarság asztalára - európai szinten (is) -, mint ő. A két egyéniség - Illyés Gyula és Latinovits Zoltán - életműve páratlan a maga nemében (s nemcsak a maga nemében), amely fölötte ragyog emberség, magyarság, politika és művészet tekintetében egyaránt Beke Albert tevékenységénél. Beke Albert, úgy tűnik, a „Nagy leleplező” szerepében kíván tetszelegni. Módszereinek azonban óriási szépséghibái vannak. Mindenekelőtt az, hogy olyan értékes magyar életművekkel, mint amilyet Illyés Gyula és Latinovits Zoltán alkotott, nem lehet józan érvekkel szembeszállni. Csupán olyan drasztikus, alaptalan rágalmakkal, amelyekkel Beke Albert dolgozik. S miért éppen holtakat támad...? Mert nekik már nincs lehetőségük visszaütni...? Illyés és Latinovits már megelőlegezték a visszavágást Beke Albert rágalmaira a szellemi, ringben, mégpedig életművükkel... Úgy gondolom, ehhez nem kell kommentárt fűznöm. KAPU/69