Kapu, 1994. június-július (7. évfolyam, 6-7. szám)
INTERJÚ, RIPORT - Ortutay Mária: "Mindig fel kell tudni emelkedni..."
rét, a hajcsár szerepét vállaló katona kissé elgondolkozott, majd félrelökött minket. Még láttuk, hogy az utánunk jövők közül, aki nem ment előre, hátulról lelőtték. Naponta kb. 30-40 kilométert tettünk meg, toltuk, húztuk a szekeret felváltva. Az ország mozgott, de leginkább Keletről Nyugat felé. Lassan már nem maradt senkim, csak Brigitta családja és a „legényem”. A Rojkó család tudott oroszul, erre gyakran szükség volt. 1945 áprilisában már elfoglalták az országot az oroszok. Egyenesen Nagybarcára, szülőfalumba mentünk. Itt felpakolva élelemmel, készültünk a további útra a Tokaj-hegység felé, Tiszaújlakra. Rojkóék akkor még nem tudták, hogy ez megszállt terület. Szerettek volna visszamenni országos hírű gyógyszertárukba. - Azt hitték, hogy ott már nyugalom és béke van? - Nem, de reménykedtek, hogy nem tart sokáig ez az állapot és a „virradás” nincs messze. Vándorlásunk során többször szabadultunk meg a halál torkából, így még reménykedtünk, de a valóság más volt. Először Tiszabecsnél kötöttünk ki, már ott rémtörténeteket hallottunk. „Túl a Tiszán húsz üres falu” „Három falu a határszélen: Tiszabecs, Uszka, Milota, / a tavasz irgalmas ölében / három haldokló katona, úgy feküdtek a Tisza-parton, / koszorús virágok között, / a férfiakat elhurcolták, a falu gyászba öltözött... Túl a Tiszán húsz üres falu, / mind férfi nélkül, néptelen, Kárpátalján, jaj! így kezdődött az eltitkolt történelem...” (Kárpátaljai Krónika) Mindenki arról beszélt, hogy Kárpátalján 18-tól 55 éves korig összegyűjtik a magyar férfiakat csak azért, mert magyarok. Szolyvára viszik és strichninnel kevert cukorral etetik és a csatorna szennyével fertőzött patak vizével itatják őket. Azt is megtudtam, hogy a határ menti községekbe szovjet közigazgatást kísérelnek meg bevezetni. Nagyon nyugtalanítottak a hallott hírek. Belső kényszert éreztem, hogy részt vegyek e nemzeti tragédia feloldásában. Döntöttem: utánanézek, miért halnak meg ennyien és igaz-e a szovjet közigazgatás bevezetésének híre. Hallva ezeket az elképesztő híreket - áteveztem a Tiszán. A túloldalon olyan szegénységet és elnyomást tapasztaltam, hogy ehhez viszonyítva a magyarországi rész paradicsomnak tűnt. Kárpátalja megszállás alatt volt... 1944-ben a szovjet csapatok megtették azt, ami a világon sehol nem történt meg, összeszedték a magyar férfiakat „kicsi robot”-ra. Később ki is doboltatták, hogy aki nem megy, annak a hozzátartozóját is elviszik. Összepakoltak, elindultak és a legtöbben soha nem tértek vissza. Az asszonyok reménykedtek, hónapokon át vitték az élelmet, csomagot, gyalogmenetben keresték meg a szolyvai haláltábort. A férfiak 90 százaléka már itt elpusztult, a csörgedező patak WC- szennyétől tífuszban, a maradék pedig a strichnines cukortól. Mindent megtettem annak érdekében, hogy erről a minisztérium is tudomást szerezzen. Soproni parancsnokaim segítettek ebben. - És mi történt a határ menti községekkel? - 1945 tavaszán, Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolása előtt, 23, Magyarországhoz tartozó határ menti községben szovjet közigazgatást akartak bevezetni. Elárverezik a világot, még a trianoni Magyarországból is elrabolnak 23 községet, hát akkor mi lesz?! - riadóztattam környezetemet. Ha nem szólunk, ha hagyjuk - Debrecenig is eljuthatnak. Amikor jelentéseimben megfogalmaztam a szovjet közigazgatás bevezetésének kísérletét, azonnal értesítették az angol és amerikai ellenőrző bizottságot. Ők akadályozták meg e ravasz szándékot. A magyar közvélemény már meg volt félemlítve. - Ön nem félt, hogy ilyen súlyos ismeretek birtokában elteszik láb alól? - Feljelentettek, de nem tudtak rám bizonyítani semmit, mert élelmezői tiszti menetlevelem volt, orosz és magyar nyelven, pecséttel ellátva. - Mi történt a Rojkó családdal, Kárpátalján maradtak? - Nem. Üzenetet kaptam tőlük, hogy segítsek nekik visszajönni Ma-