Kapu, 1994. október-november (7. évfolyam, 10-11. szám)
KULTÚRA - Mátyás B. Ferenc: Egy eszmény prózai megsiratása
kalmatlanok az anyagi világra korlátozott beállítottságunkat szolgálni, azért alszanak... Csakhogy - emelte Basil a kezét figyelmeztetően a kelő nap irányába, és egy pillanatra elmélázott jéggyűrűje hófehér helyét szemlélve nos, ha mégis megnyilvánulnak e parlagtekervényeink, őrületről vagy ember- és természetfölötti képességekről beszélünk. Eddig rendben is lenne a dolog, hiszen a kisebb ész, kevesebb gonddal jár, mondhatnánk... A baj viszont azzal kezdődik, hogy megérteni és magyarázni igyekszünk e furcsaságunkat, ha ránk jön. Baj, mert amit felhasználhatunk rá, az elménkbeli képességeink kevesebb, mint egytized része. - Valamennyien hülyék volnánk? - mordult fel a lakattal bíbelődő söntésmester. Basilnak nem maradt ideje válaszolni. Az ajtópánt hirtelen kiakadt, nekicsapódott az ajtófélfának, és az építkezés munkázaját is elnyomta a törzsvendégek krákogtatása, amint nyeldekelésre kezdték bejáratni száraz torkukat. Csak jóval később, miután valamennyien túlestek már a Reggeli Első Pohár Pálinka Szentségén, akkor juthatott ismét szóhoz Basil. És ő ott folytatta mondókáját, ahol abbahagyta. Azzal jottányit sem törődött, hogy hallgatósága emlékezetéből valószínűleg réges-régen elszállt minden előzmény. Ily aprósággal Basil nem zavartatta magát, hiszen nem táplált szívében hiú reményt az iránt, hogy figyeljenek is mondanivalójára, vagy horribile dictu, esetleg még meg is értsék... Valójában önmagának szokott beszélni, akkor is, amikor fennhangon tette. És főként azóta, amióta az emberi ésszel felfoghatatlan és kezelhetetlen érzetei eluralkodtak tudatában és a szívében. - Képzeljünk el egy hajót, amely annyicska összefüggésben van a tengerrel, amennyi vizet kiszoríthat belőle... A hajózás mégis szerves egész a roppant víztömeggel... Hasonlóképpen úszik életünk az értelemmel hajtott gályaparányon, miközben csak elenyésző részecskéi maradunk a mindenséget kitevő, számunkra Örök Titok Egésznek... Olykor ugyan kapunk jelzéseket onnan „túlról”, de azokkal vajmi keveset kezdhetünk... Van, akit ilyenkor intézetbe csuknak, mert gyöngécske napirendre térni afölött, hogy betekintést nyert az anyagi világra fittyet hányó létezések dimenziójába. Másokban eluralkodik az öngyilkossági késztetés, mintha a halállal megvont határon túlról remélné a tisztánlátást... - Mint a köpködés - szólt közbe ismét Hörgőshangú a beugró félhomályából -, midőn kiderült, hogy felesége a kórbonctanról szerezte a velőt, hogy olyan kis rózsás pomponokat süssön minden szent vasárnap ebédre! - Nem csak sütött - mondta a söntésmester szomorúan -, de főzött a resztlikből favonkás levest is. Leostyánnal. - Tárkonnyal! - pontosított Hörgőshangú. - Mi van a köpködéssel? - kérdezte Basil. „Rézgálicot ivott a szerencsétlen” - felelték a törzsvendégek kórusban. - Négy literrel! - mondta a söntésmester. - Örök életében annyi volt a slukkja - emlékezett valaki fennhangon. - Jobb neki megboldogultam.. - sóhajtott Basil. - Jobb, ha bizonyos igazságokat nem akar elviselni az ember... - így vagy úgy, valamennyien oda jutunk - mutatott a padló irányába a söntésmester, és szeme ravaszkásan kezdett csillogni. - Mi lenne, ha innának egyet az emlékére, elvégre valamennyien a haverjai voltak. Meg aztán nézzenek csak a szívük mélyére, és tegyék fel maguknak a kérdést: melyikük vetette meg a felesége favonkáslevesét tárkonnyal vagy bostyánnal? - Hogy azokról a pomponokról ne is beszéljünk! - mondta nyomatékkal Basil, és a söntéspulthoz járult az üres poharával. Basilban mindenek ellenére győzött a ráció, annak a felismerése, hogy amennyiben elfogadja lénye e későn támadt furcsaságát, és átengedi akaratát a kívülről irányított másságának ahelyett, hogy magyarázatokkal gyarló értelme színvonalára kényszerítse azt, a környezete sem igyekszik majd mindenáron megbélyegezni és kirekeszteni őt. Hallucinációi persze megviselték, ha le nem is teperték. Terhesnek mégis a folyamatos résenlétet érezte, nehogy lelepleződjék, mert a világ, amelyben élnie kellett, tenyerestalpas eszmerendszert vallott magáénak, mely kimerült a megtermelt javak eloszthatóságában, a feldarabolhatóság minimál-filozófiájának megfelelően, és ezért természetes ellenségeként kezelte a tapinthatóságon kívüli létezések megnyilatkozásait: hitet, gondolkodást, érzelmeket, no meg a Basilt is érintő, „kezdet és vég nélküli" észleletek iránti fogékonyságot. A folyamatos résenlét tehát, hogy bár a társadalmi jóizlés peremén, de a külsőségekben legalább megmaradhasson normálisnak, végül mégiscsak felemésztette Basil termetével járó, kivételes idegrendszerét. Álmatlanság gyöngítette, ha pedig mégis leverte lábáról az alkoholos fáradság, ismétlődő és folytatódó rémálmok kínozták. Később aztán hangokat kezdett hallani fényes nappal, és árnyakat vélt elsuhanni a feje körül. Végül már úgy érezte magát immár folyamatosan, mint egy kitakart, lüktető sebesülés, és képtelenné vált eldönteni, hogy valóság-e, amit éppen észlel, vagy íriszen villan fel valamely ébrenálma ámokképe, ahogy víztükörből siklik elő, majd ívbe hajolva visszaolvad a tünékeny delfin, mintha ott sem járt volna... Mindezeket a villózó képtelenképzeteket a múlékonyságuk tette részlegesen kezelhetővé, mert nem maradt más nyomuk a lélekben fakadó hiányérzetnél, amire ellenben enyhülést nyújtott a mély alkoholrévület... Idővel mégis új, leküzdhetetlen késztetés uralkodott el Basilon: valahányszor álmában a Baziliszkusszal viaskodott, napokon át az emberhús édességmértékéhez viszonyított mindent... S ahányszor ezt megtette, azonnal az ajkára habzott a nyála, miként Pavlov-elek vetnek tajtékot a puszta csengettyűszó hallatára. Különben boldog volt, amilyen csakis a VÉNDÖGLŐ vendéglőben lehetett az év bármely szakában... Időnként új munkások érkeztek az építkezésre - Basil számára közönség, mely palástolatlan kíváncsisággal fordult feléje, valahányszor belépett a mindig zsúfolt ivóhelyiségbe. Basilnak örömöt szerzett nyílt csodálatuk, de úgy viselkedett, mintha észre sem venné. Gyakorló bajnok korában szokta meg, hogy felfigyelnek rá, ámulják-bámulják, összesúgdosnak a háta mögött vagy akár palástolatlanul a képébe merednek... Mit is tehetett volna? Két méter hét centis állómagassága, az állandósított száztizenhat kilója, összképében mégis könyed és atlétikus termete: ellenállhatatlan vonzást gyakorolt nemre és korra való tekintet nélkül bárkire. Volt boldogabb idő az éle t.