Kapu, 1994. október-november (7. évfolyam, 10-11. szám)

KULTÚRA - Mátyás B. Ferenc: Egy eszmény prózai megsiratása

kalmatlanok az anyagi világra korlá­tozott beállítottságunkat szolgálni, azért alszanak... Csak­hogy - emelte Basil a kezét figyelmeztetően a kelő nap irányába, és egy pillanatra el­mélázott jéggyűrűje hófehér helyét szemlélve nos, ha mégis megnyil­vánulnak e parlagtekervényeink, őrületről vagy ember- és természet­fölötti képességekről beszélünk. Ed­dig rendben is lenne a dolog, hiszen a kisebb ész, kevesebb gonddal jár, mondhatnánk... A baj viszont azzal kezdődik, hogy megérteni és magya­rázni igyekszünk e furcsaságunkat, ha ránk jön. Baj, mert amit felhasz­nálhatunk rá, az elménkbeli képes­ségeink kevesebb, mint egytized ré­sze. - Valamennyien hülyék volnánk? - mordult fel a lakattal bíbelődő sön­­tésmester. Basilnak nem maradt ide­je válaszolni. Az ajtópánt hirtelen ki­akadt, nekicsapódott az ajtófélfának, és az építkezés munkázaját is el­nyomta a törzsvendégek krákogta­­tása, amint nyeldekelésre kezdték bejáratni száraz torkukat. Csak jóval később, miután valamennyien túles­tek már a Reggeli Első Pohár Pálin­ka Szentségén, akkor juthatott ismét szóhoz Basil. És ő ott folytatta mon­­dókáját, ahol abbahagyta. Azzal jot­tányit sem törődött, hogy hallgatósá­ga emlékezetéből valószínűleg ré­­ges-régen elszállt minden előzmény. Ily aprósággal Basil nem zavartatta magát, hiszen nem táplált szívében hiú reményt az iránt, hogy figyelje­nek is mondanivalójára, vagy horri­­bile dictu­, esetleg még meg is ért­sék... Valójában önmagának szokott beszélni, akkor is, amikor fennhan­gon tette. És főként azóta, amióta az emberi ésszel felfoghatatlan és ke­zelhetetlen érzetei eluralkodtak tuda­tában és a szívében. - Képzeljünk el egy hajót, amely annyicska összefüggésben van a tengerrel, amennyi vizet kiszoríthat belőle... A hajózás mégis szerves egész a roppant víztömeggel... Ha­sonlóképpen úszik életünk az érte­lemmel hajtott gályaparányon, mi­közben csak elenyésző részecskéi maradunk a mindenséget kitevő, számunkra Örök Titok Egésznek... Olykor ugyan kapunk jelzéseket on­nan „túlról”, de azokkal vajmi keveset kezdhetünk... Van, akit ilyenkor inté­zetbe csuknak, mert gyöngécske na­pirendre térni afölött, hogy betekin­tést nyert az anyagi világra fittyet há­­nyó létezések dimenziójába. Mások­ban eluralkodik az öngyilkossági késztetés, mintha a halállal megvont határon túlról remélné a tisztánlá­tást... - Mint a köpködés - szólt közbe ismét Hörgőshangú a beugró félho­mályából -, midőn kiderült, hogy felesége a kórbonctanról szerezte a velőt, hogy olyan kis rózsás pompo­­nokat süssön minden szent vasár­nap ebédre! - Nem csak sütött - mondta a söntésmester szomorúan -, de fő­zött a resztlikből favonkás levest is. Leostyánnal. - Tárkonnyal! - pontosított Hör­gőshangú. - Mi van a köpködéssel? - kér­dezte Basil. „Rézgálicot ivott a szerencsétlen” - felelték a törzsvendégek kórusban. - Négy literrel! - mondta a sön­tésmester. - Örök életében annyi volt a slukkja - emlékezett valaki fennhan­gon. - Jobb neki megboldogultam.. - sóhajtott Basil. - Jobb, ha bizonyos igazságokat nem akar elviselni az ember... - így vagy úgy, valamennyien oda jutunk - mutatott a padló irányába a söntésmester, és szeme ravaszká­san kezdett csillogni. - Mi lenne, ha innának egyet az emlékére, elvégre valamennyien a haverjai voltak. Meg aztán nézzenek csak a szívük mé­lyére, és tegyék fel maguknak a kér­dést: melyikük vetette meg a felesé­ge favonkáslevesét tárkonnyal vagy b­ostyánnal? - Hogy azokról a pomponokról ne is beszéljünk! - mondta nyomatékkal Basil, és a söntéspulthoz járult az üres poharával. Basilban mindenek ellenére győ­zött a ráció, annak a felismerése, hogy amennyiben elfogadja lénye e későn támadt furcsaságát, és áten­gedi akaratát a kívülről irányított másságának ahelyett, hogy magya­rázatokkal gyarló értelme színvona­lára kényszerítse azt, a környezete sem igyekszik majd mindenáron megbélyegezni és kirekeszteni őt. Hallucinációi persze megviselték, ha le nem is teperték. Terhesnek mégis a folyamatos résenlétet érez­te, nehogy lelepleződjék, mert a vi­lág, amelyben élnie kellett, tenyeres­talpas eszmerendszert vallott ma­gáénak, mely kimerült a megtermelt javak eloszthatóságában, a feldara­­bolhatóság minimál-filozófiájának megfelelően, és ezért természetes ellenségeként kezelte a tapintható­­ságon kívüli létezések megnyilatko­zásait: hitet, gondolkodást, érzelme­ket, no meg a Basilt is érintő, „kezdet és vég nélküli" észleletek iránti fo­gékonyságot. A folyamatos résenlét tehát, hogy bár a társadalmi jóizlés peremén, de a külsőségekben legalább megma­radhasson normálisnak, végül mé­giscsak felemésztette Basil termeté­vel járó, kivételes idegrendszerét. Ál­matlanság gyöngítette, ha pedig mégis leverte lábáról az alkoholos fáradság, ismétlődő és folytatódó rémálmok kínozták. Később aztán hangokat kezdett hallani fényes nap­pal, és árnyakat vélt elsuhanni a feje körül. Végül már úgy érezte magát immár folyamatosan, mint egy kita­kart, lüktető sebesülés, és képtelen­né vált eldönteni, hogy valóság-e, amit éppen észlel, vagy íriszen villan fel valamely ébrenálma ámokképe, ahogy víztükörből siklik elő, majd ív­be hajolva visszaolvad a tünékeny delfin, mintha ott sem járt volna... Mindezeket a villózó képtelen­képzeteket a múlékonyságuk tette részlegesen kezelhetővé, mert nem maradt más nyomuk a lélekben fa­kadó hiányérzetnél, amire ellenben enyhülést nyújtott a mély alkoholré­vület... Idővel mégis új, leküzdhetet­len késztetés uralkodott el Basilon: valahányszor álmában a Bazilisz­kusszal viaskodott, napokon át az emberhús édességmértékéhez vi­szonyított mindent... S ahányszor ezt megtette, azonnal az ajkára habzott a nyála, miként Pavlov-elek vetnek tajtékot a puszta csengettyűszó hal­latára. Különben boldog volt, amilyen csakis a VÉN­DÖG­LŐ vendéglőben lehetett az év bármely szakában... Időnként új munkások érkeztek az építkezésre - Basil számára közön­ség, mely palástolatlan kíváncsiság­gal fordult feléje, valahányszor be­lépett a mindig zsúfolt ivóhelyiségbe. Basilnak örömöt szerzett nyílt cso­dálatuk, de úgy viselkedett, mintha észre sem venné. Gyakorló bajnok korában szokta meg, hogy felfigyel­nek rá, ámulják-bámulják, összesúg­­dosnak a háta mögött vagy akár pa­­lástolatlanul a képébe merednek... Mit is tehetett volna? Két méter hét centis állómagassága, az állandósí­tott száztizenhat kilója, összképében mégis könyed és atlétikus termete: ellenállhatatlan vonzást gyakorolt nemre és korra való tekintet nélkül bárkire. Volt boldogabb idő az éle­­ t.

Next