Kapu, 1998. augusztus (11. évfolyam, 8. szám)

„ KEDVES OLVASÓ­ sítvány és szerkesztőségei”. Kaptunk is egy jó pár telefont, hogy azért mégis túlzás, hogy egy konzervatív lap kurvákat futtat. Hát így jött ki a dolog. Rendes volt az RTL szerkesztő­sége, írtam egy faxot, hogy balga szerkesztőjük és operatő­rök milyen kalamajkát okozott é s lám másnap helyreigazí­tott, illetve pontosított a kereskedelmi adó. Nem jártunk így a napilapokkal! Nagy nehezen és félve kö­zöltem “A világ legveszélyesebb bűnözője” című cikket. Az orosz maffia budapesti központjáról szólt az FBI információi alapján. A Magyar Rádió ismertette a cikket. Beolvasta, és azt is hozzátették, hogy tőlünk vették át. A napilapok is leközöl­ték, de ők nem hivatkoztak ránk. Talán sajnálták dicsőíteni és reklámozni a merészségemet. De azért örültem, hogy sok lap lehozta, mert azért ennyi szerkesztőséget nem robbant fel az orosz maffia. Ha már a bűnözésnél tartunk, leírom a magyarok hírnevé­nek egyik dicstelen epizódját. A horvát tengerparton pihen­tem. A nagy szállodában sok magyar család nyaralt. Kellemes a tengerpart és olcsóbb mint a Balaton. Egyik délután vissza­térve a hotelba, rendőröket láttam őrködni a folyosókon. Ház­kutatást, azaz szobakutatást tartottak. Kiderült, egy háromta­gú család tizenhét éves fiát rajtakapták, amint a tengerparton lopkodott, míg a cucc gazdája a vízben hűsölt. Sokat lopko­dott. Pénzt, rádiótelefont, magnót, stb. Sőt, lenyúlta a szállo­da-takarítónő másodkulcsait és a szobákba is behatolt. Kide­rült, két autóval érkezett a kis család. Bangóéknak hívták őket. Nevük visszhangzott a szállodában. A jól öltözött roma­ famí­lia lebukott. A rendőrök elvitték a fiút. A szülők is eltűntek. Nem tudom mi lett a sorsuk. “Na hát ezek a magyarok!” — gajdolta egy német pasas. Tegnap felvettem a házmesteri illetményemet. Mind a négy­ezernyolcszáz forintot. Vettünk rajta új seprűt, tisztítószereket. Csodálkozó, szánakozó arccal nézett rám a pénztáros, ahogy átvettem a zsozsót. “Hát még pipadohányra sem elég, főszer­kesztő úr!” — mondta. Megrándítottam a vállamat és vissza­gyalogoltam a redakcióba, és kitűztük a nemzeti zászlót a be­járat fölé. Augusztus 20-án így szokás. Az ünnep környékén megsokasodnak az események. Évek óta kiváló rendezvény a Régiók találkozója. Az idei magas szín­vonalú, de sajnos érdektelen volt. A határon túli magyarság produkciói gyönyörűek, csak nem volt közönség. Izgalmasabb volt az a sétahajóút, amin a kárpát-medencei magyar politiku­sok és az itteni kormány képviselői találkoztak. Érződött már Tőkés László és az RMDSZ vezetői között feszülő viszony. Mintha ez a kormány jelenlévő képviselőit zavarta volna... A hatvanéves MVSZ is megtartotta ünnepi ülését, amire a KAPU-t, a világ magyarságának folyóiratát meg sem hívták. De azért ott voltunk. Nem baj. Kivárom, míg a középszerű, idős és pártos vezetőket felváltják a fiatalok. A kisszerűség megöli az egységesülésre törekvő gondolatokat. A tekintélyes szent tehenek csak a pártállamban legelhettek békésen meg Indiában. Mindenütt, ahol régi az idő. Ilyenkor, nyár végén nagy a forgalom a szerkesztőségünk­ben. Sok hazalátogató magyar keres meg minket. Kár, hogy gyakran elutasítja hazánk segíteni akarásukat. És néha még a pénzüket is. Legalábbis ezt éreztem szavaikból. Voltam Székelyföldön is. Üzleti út volt és kissé szervezetle­nül ünnepeltük a nyolcéves Udvarhelyi Híradót. (Folytatás a 4. oldalon) nem tolonganak a szerkesztőség környékén, mert nem tarto­zunk sehova és senkihez, csak az olvasóhoz. Reménykedem, hogy az új kormány talán talál valamilyen kiutat. A Fidesz­nek nem azért örültem, mert sajátos ideológi­ájukkal győztek, hanem azért, mert fiatalok. Ideje már egy ge­nerációváltásnak. Fürge, cselekvőkész, friss szellemek. A csö­­kött, idős, időkerék-kötők kora remélem véget ért. Bevallom nem nagyon hiszek a korosabb, nem kommunista felnőttek­nek, hisz őket is az elmúlt negyven év iskolázta ki, és formálta tudatukat. Mégha nem is voltak párttagok, a gondolkodásmód­juk tükrözi a régi világot. Persze a fiatalok tapasztalatlanok. Vajon, hogy rágják át magukat a régi, megkövesült bürokrata rétegeken? Közben nem lesznek ők is korruptak? Nem akar­­nak-e ők is megtollasodni? Mert akkor kárba vész minden re­ményünk. Tudom, hogy nehéz elhelyezkedniük a hatalom csú­csán, nehéz beilleszkedni a zárt államgépezetbe — minden­esetre drukkolok nekik. Az persze természetes, hogy a vá­lasztások vesztesei kritikával és buktató szándékkal áskálód­nak. Nem baj, mert az ifjak legalább érzik, hogy szem előtt vannak. Egyesek sajtótermékek már elkezdték az alagútfú­­rást, s ha igazak az információk, akkor cserélni kell a kádere­ket. Nem tudom, felfogják-e a sajtó százszemű hatalmát. Ahogy szoktam mondani, egy újságíró mindenre képes. Egyszer An­tall József néhai miniszterelnöknek mondogattam a parlament folyosóján, nem kell siránkozni, hogy megeszi a sajtó. Meg kell venni az újságírót a lappal együtt. Olyan világban élünk, hogy majdnem mindent meg lehet venni. Valami olyasmit vá­laszolt, hogy ő bizonyos esetekben még idealista. Újságok, újságírók gazdasági és hatalmi körök részesei és bizony tu­lajdonosai. Antall Józseffel és kormányával jól elbánt a sajtó. Persze az is igaz, hogy a káderállomány alkalmas célpont volt. Ilyen ez a világ. Az új hatalmi központ kialakulásával látni, hogy néhány sajtóorgánum hezitál, de bizony sok dörzsölt kolléga kibújva régi bőréből, ott liheg szolgálatait felajánlva az új hold­udvar körül. Nem baj az, ha tehetségesek és meggyőző tollú­­ak. Csak a korlátolt, seggnyaló tollnokoktól mentse meg az Isten a friss kormányt. Az esti sör kedvderítő hatása mólóban. Talán azért, mert az jár az eszembe, hogy miként ünnepeljük majd tizedik szüle­tésnapunkat. Hatásos, illő és olcsó legyen. Megborzongok, hogy mily viszontagságokon mentünk keresztül. Helyiségről helyiségre vándoroltunk. Egyik épületből a másikra. Kikapcsolt villany, kikapcsolt telefonok, bírósági és APEH-végrehajtók ta­nácstalan sora­i nem tudtak mit elfoglalni. De valahogy elju­tottunk idáig. Még mindig van jogos tartozásunk az APEH fe­lé. Ha most kinyögném az adósságot, abban a pillanatban meg­szűnnénk. Pedig e balansz nélkül úgy, ahogy ellenénk. Csak mint egy nagy galacsint, tolom magam előtt a hatalmas terhet. A most menesztett elnök a tizedik évfordulóig adott haladékot. Megértő fülekre talált kérésem. Nem vagyok túlzottan optimis­ta, de remélem, tízéves lapunk nem szűnik meg. Ha mégis megszűnik, talán hagyunk valami emléket magunk után. Ta­lán leszünk két sor a magyar sajtó történetében. Már az is nagy dolog, hogy tíz évig létezhetett egy független politikai újság ebben a multinacionális világban. Nem is írtam, hogy furcsa gyanú árnyéka vetült ránk. A kö­zelünkben él és virul egy pornólap szerkesztősége. (Bezzeg adnak érte ötszáz forintot!) Az RTL Klub a Fókusz pluszban arról tudósított, hogy egyetemista lányok nyáron kurválkodás­­ból gyűjtik össze a tandíjra valót. A pornólap szervezte be a riportalanyokat. A nyilatkozók meg pont a bejáratunk előtt áll­tak és olvasható volt a hátuk mögötti tábla “Magyar KAPU Ala­

Next