Kapu, 1999. június-július (12. évfolyam, 6-7. szám)

EGYETEMES TALÁNYOK - Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomati

gondolkodtak eleink a Világegyetemről? Mi a különbség a sámán és a táltos között? Milyen szerepet játszott a Világegyetem a táltosok, a mágusok világlátásában? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. Ipolyi Arnold, a magyar mitológia első újkori ismertetője szerint „a mitológia a hajdankor - a misztikus vallások előtti kor - népeinek tana az isten s a világról”. Úgy mondhatnánk tehát, hogy az ősvallás a világtan és istentan, világ-tudat és isten­ tudat. Az ősmagyar mitológia, az őstudás, a világtan központi istenének elnevezése: a Magyarok Istene. Ebben az elnevezésben a magyar nemzeti lét isteni eredetének és a magyarság összetartozásának tudata fejeződik ki. Az a tudat, hogy a magyar népet a Természet erői hozták létre, a magyar nemzetet a Természet szervezőereje szervezte meg és élteti, tartja fenn. A magyarság ősvallásában az Isten elsősorban a Magyarok Istene, aki a magyarság nemzeti feladatának képviselője. Mai szavakkal megfogalmazva: a magyarság a nemzet közösségi tudatmezejének képviselője. Tehát nem valamiféle misztikus, felfoghatatlan isten, hanem valóságos, legjobb meggyőződéseink, legbelsőbb tudásunk egységes élő szervezetté szerveződése. Ahogy génjeinkben él egy egységes hullámhosszra hangoltság, ahogy elménkben él egy egységes értékrendszer, egy magyar érzésvilág, ahogy nyelvünkben és gondolkodásunkban megtestesül egy egységes világlátás, ahogy kultúránkban megvalósul egy nemzeti életlátás, ahogy tetteinkben megvalósulnak érték­ítéleteink, érzésvilágunk, gondolkodásunk, úgy él a Magyarok Istene. A magyarság egy egységes természeti szervezet, egy óriás élőlény, a Természet legbensőbb arcának kifejeződése. A magyarság a mágikus világlátás, az élet természeti igazságának hordozója, a szilaj életszeretet, a magyar virtus, az élet legbensőbb, elemi erejű lényének látója és képviselője. A régi magyarok világlátásában ugyancsak központi szerepet játszott minden élet létrehozója, elménk fényének felragyogtatója, lélektüzünk égi forrása, a Napisten. A napistenhit az ősi emberiség őstudásának kifejeződése. A régiek még teljesebb érzékelésükkel, magasabb, a technikai felfogás egyeduralma helyett a Természet megismerésére irányuló kultúrájuk révén tudták, hogy a Nap egy élőlény, amely közvetlen kapcsolatban áll az élet megszületésével, újjászületésével, és egy bennünk élő valóságos, elemi erejű természeti tényezőként elménk mélyebb ereje. A Magyarok Istene és a Napisten mellett a magyarság világlátásában nagy szerepet játszik a Mindenség Ura, a Hadúr, a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejutat egy csodálatos élőlényként fogtuk fel, egy csodaszarvasként, amelynek agancsának csúcsain a csillagok „gyújtatlanul gyúlnak”. Mai tudományos bikkfanyelven ezt úgy mondhatnánk: a Galaxis élő rendszer. Nemcsak a Napot, hanem a Tejutat is élőlényként érzékeltük és fogtuk fel elménkben. Ezt fejezi ki a csodaszarvas - a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép. Regősénekek sora, és olyan sokezer éves magyar nép­balladák, mint a Júlia szép leány tanúskodnak erről. Ha megpróbálunk egy összefoglaló képet alkotni a régi magyarság világlátásáról és istenlátásáról, káprázatos kép rajzolódik ki előttünk. A magyar őshagyományok vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy az ősi világlátásban a létezők isteni, vagyis élő természete (eszerint isteninek, csodála­tosnak, csodákkal telítettnek az életet tartották) elsősorban a Világegyetemben, a Mindenségben, a Tejútban, a Napban, az életben az emberiségben, a magyar nemzetben testesül meg. A legfőbb élő­lények kategóriái tehát a Mindenség, a egyetemes talányok Tejút, a Nap, az élet, az emberiség, a magyar nemzet. Mai ésszel is belátható, hogy mindezek valójában olyan tudatformák, szerveződéssel bíró rendszerek, amelyek egy az egyéni szerveződésnél, a tudatnál magasabb szerveződés kifejeződései, és mindennek igazságtartalma megalapoz­ható. Így a Világegyetem egy olyan csodálatos élőlényként áll elénk, amelynek hét élete van: egyik az ékességként, káprázatos ékszerként ragyogó Világegyetem, másik a lelkek égi országútja, a Tejút, harmadik a Napisten, a földi élet forrása, aztán ott az Élővilág, az Emberiség, a Magyarság és a Személyes Élet. A Világegyetemnek hét élete van, és így minden lényének hét élete van. A Világegyetem egy emeletes csillaghajó, amely még a mesevilágban épült, amikor még az Ember a Természet testvére volt, amikor jutett helyébe jót várhattunk, mert a Természet hallgatott szavunkra, hiszen még egy nyelven beszéltünk, egy elmével gondolkodtunk. A bennünk élő csodálatos, mágikus erő egy olyan világerő, amely a Kozmoszt mint világló csodaerőt, mesebeli szépségűnek mutatja ma is. Ott a szemünk előtt ragyog, tündököl az égen, de igazi, legbensőbb fénye csak az élet-szerelem mámorító, testvériesítő, emberivé formáló látása előtt ragyog fel. Hét életünk van, és minden tettünknek hét jelentése, mert az emeletes mesehajó minden emeletén folyamatokat indít el, és ezekben értelmeződik. A mágikus világlátás A magyarság ősi, mágikus világlátása az emberiség kultúrtörténetének fennmaradt emlékei szerint az embe­riség ősi magaskultúráját jelentette. A magyar népcsalád ágai a Kárpát-medencén kívül magukba foglalták az ókori Szkítiát, a Kárpát-medencétől Kína keleti határáig érő óriási birodalmat, Közép-Ázsiát, Médiát, Párthiát, Káldeát, Khorezmet. Az egész európai kultúrában évezredeken át közmondásos volt a mágusok tudásának magas mivolta. Csak néhány jellemző utalást hozok itt most fel. Shakespeare az Antonius és Kleopátrában lépten-nyomon a párthusok lovas népére hivatkozik. Alexandre Dumas pedig az 1800-as években írt népszerű könyvében (A királyné nyakéke, 41. oldal) még közismert tényként említi úgy a káldeus mágusokat, mint a legmagasabb tudás birtokosait. Az ókori világ úgy tekintett Trójára, mint a „világ tükörére”, a legmagasabb kultúra megtestesítőjére. Nem véletlen, hogy a görög történelem kulcseseménye éppen Trója elfoglalásához kötődik. Az európai köztudatban tehát évez­redeken át fennmaradt a mágusok ókori magaskultúrájának emléke. Ráadásul a régészek a múlt században e birodalmak egyes nyomait is felfedezték. A kárpát-medencei szkíta magaskultúra nyomainak feltárása is megindult: Torma Zsófia Erdélyben, Miske Kálmán Velemszentvidéken bukkant az európai és ázsiai magaskultúrák forráskultú­rájának régészeti leleteire (lásd például Bárczy Zoltán: Újabb adatok a Kárpát-medence bronzkori kohászatáról. Túrán, Új II. évfolyam, 2. szám, 1999. április-május). A múlt század nagy régésze, Rawlinson, aki személyesen vett részt a nagy ókori közép-ázsiai birodalmak feltárásában, könyvében még öt jelentős közép-ázsiai birodalmat említ: ezek Médea, Párthia, Elám, Asszíria és Káldea. Ezekből persze csak Asszíria maradt meg a középiskolai tankönyvekben, és ma már Sumér létét is kezdik tagadni. A XX. század volt talán az első az emberiség történelmében, amely szem elől tévesztette, a köztudatból a peremre szorította az ókori magaskultúra tudásszintjének ismeretét. 81 Kapu 99 íny­ár

Next