Kapu, 2005. június-július (18. évfolyam, 6-7. szám)

GONDOLKODÓ - Rashwan Mohamed: Magyarországon diszkriminálják a magyarokat

zem: „egy fiút leszúrtak a fasiszták (...) nem most kellett volna először idejön­nünk, hanem tizenöt éve folyamatosan kellett volna zörgetnünk a rácsokat, betömünk az ablakokat, és kimondani, hogy fajüldöző országban nem kívá­nunk élni!” (Magyar Hírlap, 2005. má­jus 17., 6. o.) Szóval, az illető úgy látja, hogy fajüldöző országban élünk, és ilyen ország­ban nem kíván élni. Akkor miért maradt itt két év­tizedig? Miért nem fogja magát és megy vissza hazájába, Romá­niába, ahol nin­csenek fajüldö­zők? Vajon amikor cigány tette ugyanezt egy magyarral - és ez számtalanszor megtörtént különböző formában - miért nem tüntetett Gáspár? Vajon miért nem tiltakozott Lendvai Ildikó, amikor a cigányok agyonvertek egy magyar fiatalembert Zámolyban? Megdöbbentő, hogy a tüntetés résztvevői - miközben a demokrácia védelméről és a diszkrimináció elleni harcról kiabáltak -, a legaljasabb és a legnyilvánvalóbb diszkriminációt kö­vették el a magyarok ellen, hiszen szó­nokoltak a gyereket leszúró magyar fasiszta csoportról, és csupán néhány nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, ilyen csoport nem létezett. Szónokol­tak a jogállamról, miközben jogtala­nul vádolták a magyarokat olyan tet­tel, amit nem követtek el. Ezt minek lehet nevezni, ha nem a magyarok elleni diszkriminációnak? Lassan ki­rajzolódik az a kép, hogy ebben az or­szágban egyetlen népcsoportot lehet büntetlenül vádolni a fasizmussal, faj­gyűlölettel és sovinizmussal, a magyar népcsoportot. Ez mind megtörténhet Magyarországon, anélkül, hogy valaki felemelné a szavát, és védené az árva nemzetet, mert attól fél, hogy a hamis demokrácia kardja lesújt rá. A dolog pikantériája, és hogy teljes legyen a kabaré, a miniszterelnök május 17-én kedden a Parlamentben harciasan és teljes meggyőződéssel ki­jelenti: „valami nincs rendben a köztár­saságban, hiszen nagyon sokaknak az az erős meggyőződése, hogy a 21-es autóbuszon történt bűncselekmény mögött ott van a hétköznapi előítéle­tekből táplálkozó és arra épülő rassziz­mus, de ott van a fasiszta eszmék újraé­ledésének lehetősége is. Ott van, hogy valakit csak azért támadnak meg ebben az országban, mert nem tetszik a bőr­színe, a hite, a meggyőződése. (...) Nem lehet nem észrevenni azt, ha egy roma fiút ér támadás, és ennek során bakancsos, fekete katonaruhát viselő férfiak és lányok játszanak szerepet, akkor bizony a fajgyűlölet által mozga­tott bűncselekményről van szó, és nincs ok védeni ezt.” (Népszabadság, 2005. május 18., 3 o.) Itt Gyurcsány Ferenc a cigá­nyok elleni előítéletről és gyű­löletről szónokol, ugyanakkor nem veszi észre, hogy ebben az esetben az ő előítélete a magyarok ellen fordult, hi­szen, ahogy később megtud­tuk, bakancsos, fekete katona­ruhát viselő magyar fiúk és lányok ebben az ügyben nem léteztek. De Magyarország miniszterelnöke veszi a bátor­ságot, hogy vádolja a magyarokat és uszítson ellenük, nevetséges bábuként követve ezzel a közhangulatot, ugyan­akkor zöld utat adva a hisztéria folyta­tásához. Mindez felelősségre vonás nél­kül, büntetés nélkül történik annak ellenére, hogy pár nap múlva kiderült, az egész hisztérikus kampány köszönő viszonyban sincs a valósággal. Amikor a kisebbség terrorizálja a többséget A magyar többség viszonya a ci­gányokkal egyre zavarosabbá, rosszabbá, kaotikusabbá válik, és a mindenkori hatalom felelőtlensége és könnyelműsége az utóbbi tizenöt év­ben nagymértékben hozzájárult eh­hez. Az esetek zöme arról tanúskodik, hogy a politikai elit cigányokkal szem­beni elnéző magatartása a jogellenes esetekben akaratlanul ellenük bőszíti és uszítja a többséget (lásd például a meggyilkolt magyar fiú, Kiss Norbert esetét 1993-ban, és az ügyben hozott enyhe ítéletet a cigány elkövetőkre). A szociális kérdésekben a meghu­­nyászkodás és a tétovázás jellemezte a hatalom viselkedését a cigányokkal szemben. Az egyik legvilágosabb példa erre az elhíresült Rádió utca esete, amely bizarr példája, hogyan viszonyul a hatalom a társadalomhoz és az úgyne­vezett szociális hátrányban lévő roma kisebbséghez. Ezért az eset jelentősége miatt nem ártana emlékeztetni az ügy részleteire, és rámutatni a politikai elit cigányokkal kapcsolatos ellentmondá­sos és kaotikus felfogására. Az eset 1997 elején kezdődött Székesfehérvá­ron, és az év végén tetőzött. Az ország minden tájáról összegyűlt tizenhárom cigány család önkényesen beköltözött egy emeletes házba. Több tucat, a ház elhagyására vonatkozó önkormányzati felszólításra fittyet hányva maradtak az önkényesek. A ház életveszélyessé vált az után, hogy a cigány családok szét­szedték a villanyvezetékeket, a vízveze­tékeket, az ablakokat, az ajtókat, és tömegesen kezdték lopni az áramot a ház melletti oszlopról. Az önkormány­zat a bírósághoz fordult, mivel a ház életveszélyessé vált a környezete és a benne lakó cigánycsaládok számára is. A bíróság kimondta a jogerős ítéletet a ház kötelező elhagyásáról. Az önkor­mányzat a kisebbség iránti további gesztusként elhatározta, hogy nem dobja ki az embereket az utcára a tél beálltával, és a víz, villany, fűtés nélküli ház helyett mindezekkel ellátott konté­nereket állított össze. Az önkormányzat próbálta törvényesen, de mégis emberi módon végigvinni ezt az ügyet, de a cigány szervezetek és a politikai elit til­takozásába ütközött. Ez a demokra­tikus és humánus bánásmód homlo­kegyenest ellentétben állt a hatalom elképzelésével a válság megoldásáról. Ugyanakkor a magyarok szembenállása esetén a legdurvább erőszakos mód­szereket alkalmazták. 1997. november elején a belügyminiszter elmagyarázta a parlamentben, hogy miért avatkozott be a rendőrség a magyar gazdák tünte­tésébe, és miért oszlatta szét erőszak­kal. Többek között hosszan beszélt a „játékszabályok betartásáról”, a bíróság ítéletéről és a demokratikus törvények tiszteletéről. Ugyanaz a személy no­vember végén látványos és ellentmon­dásos módon kijelentette a parlament­ben, hogy mindent megtesz, hogy megakadályozza a cigányok kihurcolá­­sát a Rádió utcai házból, elfelejtve a hónap eleji érvelését a játékszabá­lyokról és a törvények betartásáról. És természetesen - ahogy szokás - hivat­kozva a pozitív diszkriminációra. Ebben az esetben a politikai elit fél­retette a racionális és törvényes meg­oldást, és ezzel jogos felháborodást váltott ki a magyar közvéleményben, miután nyilvánosságra került, hogy ugyanebben a városban tizenhét ne­héz sorsú magyar család türelmesen várta, hogy az önkormányzat kiutalja a megígért lakhelyet. A közvélemény azt a logikus következtetést vonta le, hogy ha ezek a családok ugyanazt tették vol­na, mint a cigányok, és önkéntesen elfoglaltak volna önkormányzati háza­kat, akkor erőszakos kilakoltatás várt volna rájuk anélkül, hogy a média és a politikai elit egyetlen szót emelt volna értük, ellenkezőleg, a játékszabály és a törvény nevében lesújtott volna rájuk a legszigorúbb büntetés. Ebben az esetben a politikai elit nem vette ész­re, hogy elemi feladata ellen cselek­szik, illetve a belső társadalmi stabili­tás és nyugalom helyett feszültséget és „...veszi a bátor­ságot, hogy vádolja a magyarokat és uszítson ellenük, nevetséges bábu­ként követve ezzel a közhangulatot...” KAPU XVIII. ÉVFOLYAM

Next