Kapu, 2005. június-július (18. évfolyam, 6-7. szám)
GONDOLKODÓ - Rashwan Mohamed: Magyarországon diszkriminálják a magyarokat
zem: „egy fiút leszúrtak a fasiszták (...) nem most kellett volna először idejönnünk, hanem tizenöt éve folyamatosan kellett volna zörgetnünk a rácsokat, betömünk az ablakokat, és kimondani, hogy fajüldöző országban nem kívánunk élni!” (Magyar Hírlap, 2005. május 17., 6. o.) Szóval, az illető úgy látja, hogy fajüldöző országban élünk, és ilyen országban nem kíván élni. Akkor miért maradt itt két évtizedig? Miért nem fogja magát és megy vissza hazájába, Romániába, ahol nincsenek fajüldözők? Vajon amikor cigány tette ugyanezt egy magyarral - és ez számtalanszor megtörtént különböző formában - miért nem tüntetett Gáspár? Vajon miért nem tiltakozott Lendvai Ildikó, amikor a cigányok agyonvertek egy magyar fiatalembert Zámolyban? Megdöbbentő, hogy a tüntetés résztvevői - miközben a demokrácia védelméről és a diszkrimináció elleni harcról kiabáltak -, a legaljasabb és a legnyilvánvalóbb diszkriminációt követték el a magyarok ellen, hiszen szónokoltak a gyereket leszúró magyar fasiszta csoportról, és csupán néhány nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, ilyen csoport nem létezett. Szónokoltak a jogállamról, miközben jogtalanul vádolták a magyarokat olyan tettel, amit nem követtek el. Ezt minek lehet nevezni, ha nem a magyarok elleni diszkriminációnak? Lassan kirajzolódik az a kép, hogy ebben az országban egyetlen népcsoportot lehet büntetlenül vádolni a fasizmussal, fajgyűlölettel és sovinizmussal, a magyar népcsoportot. Ez mind megtörténhet Magyarországon, anélkül, hogy valaki felemelné a szavát, és védené az árva nemzetet, mert attól fél, hogy a hamis demokrácia kardja lesújt rá. A dolog pikantériája, és hogy teljes legyen a kabaré, a miniszterelnök május 17-én kedden a Parlamentben harciasan és teljes meggyőződéssel kijelenti: „valami nincs rendben a köztársaságban, hiszen nagyon sokaknak az az erős meggyőződése, hogy a 21-es autóbuszon történt bűncselekmény mögött ott van a hétköznapi előítéletekből táplálkozó és arra épülő rasszizmus, de ott van a fasiszta eszmék újraéledésének lehetősége is. Ott van, hogy valakit csak azért támadnak meg ebben az országban, mert nem tetszik a bőrszíne, a hite, a meggyőződése. (...) Nem lehet nem észrevenni azt, ha egy roma fiút ér támadás, és ennek során bakancsos, fekete katonaruhát viselő férfiak és lányok játszanak szerepet, akkor bizony a fajgyűlölet által mozgatott bűncselekményről van szó, és nincs ok védeni ezt.” (Népszabadság, 2005. május 18., 3 o.) Itt Gyurcsány Ferenc a cigányok elleni előítéletről és gyűlöletről szónokol, ugyanakkor nem veszi észre, hogy ebben az esetben az ő előítélete a magyarok ellen fordult, hiszen, ahogy később megtudtuk, bakancsos, fekete katonaruhát viselő magyar fiúk és lányok ebben az ügyben nem léteztek. De Magyarország miniszterelnöke veszi a bátorságot, hogy vádolja a magyarokat és uszítson ellenük, nevetséges bábuként követve ezzel a közhangulatot, ugyanakkor zöld utat adva a hisztéria folytatásához. Mindez felelősségre vonás nélkül, büntetés nélkül történik annak ellenére, hogy pár nap múlva kiderült, az egész hisztérikus kampány köszönő viszonyban sincs a valósággal. Amikor a kisebbség terrorizálja a többséget A magyar többség viszonya a cigányokkal egyre zavarosabbá, rosszabbá, kaotikusabbá válik, és a mindenkori hatalom felelőtlensége és könnyelműsége az utóbbi tizenöt évben nagymértékben hozzájárult ehhez. Az esetek zöme arról tanúskodik, hogy a politikai elit cigányokkal szembeni elnéző magatartása a jogellenes esetekben akaratlanul ellenük bőszíti és uszítja a többséget (lásd például a meggyilkolt magyar fiú, Kiss Norbert esetét 1993-ban, és az ügyben hozott enyhe ítéletet a cigány elkövetőkre). A szociális kérdésekben a meghunyászkodás és a tétovázás jellemezte a hatalom viselkedését a cigányokkal szemben. Az egyik legvilágosabb példa erre az elhíresült Rádió utca esete, amely bizarr példája, hogyan viszonyul a hatalom a társadalomhoz és az úgynevezett szociális hátrányban lévő roma kisebbséghez. Ezért az eset jelentősége miatt nem ártana emlékeztetni az ügy részleteire, és rámutatni a politikai elit cigányokkal kapcsolatos ellentmondásos és kaotikus felfogására. Az eset 1997 elején kezdődött Székesfehérváron, és az év végén tetőzött. Az ország minden tájáról összegyűlt tizenhárom cigány család önkényesen beköltözött egy emeletes házba. Több tucat, a ház elhagyására vonatkozó önkormányzati felszólításra fittyet hányva maradtak az önkényesek. A ház életveszélyessé vált az után, hogy a cigány családok szétszedték a villanyvezetékeket, a vízvezetékeket, az ablakokat, az ajtókat, és tömegesen kezdték lopni az áramot a ház melletti oszlopról. Az önkormányzat a bírósághoz fordult, mivel a ház életveszélyessé vált a környezete és a benne lakó cigánycsaládok számára is. A bíróság kimondta a jogerős ítéletet a ház kötelező elhagyásáról. Az önkormányzat a kisebbség iránti további gesztusként elhatározta, hogy nem dobja ki az embereket az utcára a tél beálltával, és a víz, villany, fűtés nélküli ház helyett mindezekkel ellátott konténereket állított össze. Az önkormányzat próbálta törvényesen, de mégis emberi módon végigvinni ezt az ügyet, de a cigány szervezetek és a politikai elit tiltakozásába ütközött. Ez a demokratikus és humánus bánásmód homlokegyenest ellentétben állt a hatalom elképzelésével a válság megoldásáról. Ugyanakkor a magyarok szembenállása esetén a legdurvább erőszakos módszereket alkalmazták. 1997. november elején a belügyminiszter elmagyarázta a parlamentben, hogy miért avatkozott be a rendőrség a magyar gazdák tüntetésébe, és miért oszlatta szét erőszakkal. Többek között hosszan beszélt a „játékszabályok betartásáról”, a bíróság ítéletéről és a demokratikus törvények tiszteletéről. Ugyanaz a személy november végén látványos és ellentmondásos módon kijelentette a parlamentben, hogy mindent megtesz, hogy megakadályozza a cigányok kihurcolását a Rádió utcai házból, elfelejtve a hónap eleji érvelését a játékszabályokról és a törvények betartásáról. És természetesen - ahogy szokás - hivatkozva a pozitív diszkriminációra. Ebben az esetben a politikai elit félretette a racionális és törvényes megoldást, és ezzel jogos felháborodást váltott ki a magyar közvéleményben, miután nyilvánosságra került, hogy ugyanebben a városban tizenhét nehéz sorsú magyar család türelmesen várta, hogy az önkormányzat kiutalja a megígért lakhelyet. A közvélemény azt a logikus következtetést vonta le, hogy ha ezek a családok ugyanazt tették volna, mint a cigányok, és önkéntesen elfoglaltak volna önkormányzati házakat, akkor erőszakos kilakoltatás várt volna rájuk anélkül, hogy a média és a politikai elit egyetlen szót emelt volna értük, ellenkezőleg, a játékszabály és a törvény nevében lesújtott volna rájuk a legszigorúbb büntetés. Ebben az esetben a politikai elit nem vette észre, hogy elemi feladata ellen cselekszik, illetve a belső társadalmi stabilitás és nyugalom helyett feszültséget és „...veszi a bátorságot, hogy vádolja a magyarokat és uszítson ellenük, nevetséges bábuként követve ezzel a közhangulatot...” KAPU XVIII. ÉVFOLYAM