Kapu, 2007. február (20. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Rashwan Mohamed: A muzulmán vallás: hódítások és kudarcok
2007. 02 (ü 0 N U 0 L K ü U 0 A muzulmán vallás: hódítások és kudarcok Nyilvánvaló, hogy a muzulmán vallás kezdettől fogva máig nagy szerepet játszott az arab világ mindennapi életében. Ez a szerep különbözik a kereszténység szerepétől. Közismert, hogy a keresztény társadalmakban a 18. század óta teljesen szétvált az állam és az egyház, és ezzel megnyílt a lehetőség a civil társadalom előtt, hogy az egyháztól egyre távolodva rajzolja a saját útját, s ebben rejlik a jelenlegi európai társadalom ereje és bátorsága. Ezzel szemben áll a muzulmán világ, ami máig alapvetően eltér ettől a fajta gondolkodástól, hiszen a vallási előírások és Mohamed próféta mondatai szerint az iszlám „vallás és élet”, ami magában hordja azt a jelenséget, hogy ez a távolság a társadalom és a muzulmán egyház között nem létezhet. Áttanulmányozva a Koránt, azt tapasztaljuk, hogy ez a könyv nemcsak a társadalomnak ad spirituális útmutatást, hanem olyan mű, amely kényszerjellegű beavatkozás az ember legszemélyesebb dolgaiba (hány felesége lehet, mennyi alamizsnát adjon évente, mennyi örökség jár az embernek, ha férfi, ha nő, stb. ). Az a tényező, hogy az évtizedeken át létéért küzdő keresztény vallással ellentétben a muzulmán vallásnak még Mohamed életében sikerült államot alapítania és tovább terjednie, mutatja ennek a vallásnak praktikus és agresszív erejét, amely nemcsak a tanításra és az alappillérekre támaszkodik, hanem bámulatos módon megteremti a mítosz és a legenda motívumát a legmodernebb pszichológiai és szociológiai értelemben, és ezzel túlszárnyalja a kereszténységet a személyi mítosz építésében, tudatosan szembeállítva a két vallás alapítóját. A muzulmán teológia állandó összehasonlításra törekszik az alapító Mohamed próféta és Jézus karakterében. Mohamed mítosza kézzelfogható. Élete eseményei nyomon követhetőek, dominánsak a kisemberi vonások. Születésének, halálának körülményeiről és dátumáról pontos ismereteink vannak. A kudarcok, a hibák, a veszekedések, a verekedések, a nevetés, a sírás gyakori motívumok Mohamed mítoszában, kapcsolata a többiekkel tükrözi a kisember vergődését az igazságért. A mai Svejkkel vagy a Chaplin-figurákkal lehet összehasonlítani. A házasságtól egyáltalán nem idegenkedett (9 feleség írható a számlájára). Ezzel párosult a sok veszekedés velük, több gyermek születése, két fia halála. A mítosz abból a találó pszichológiai felfogásból indul ki, hogy minél emberibbek a próféta vonásai, annál imponálóbb és közelebbi a köznapi emberhez. Ezt a tényt sikerült a muzulmán teológusoknak 1500 évvel ezelőtt felfedezni, miközben a keresztény vallás történelmi hibát követett el, amikor Jézus mítoszát az Isten fia motívumból indította. A távolság a kisember és az Isten fia között félelmetes. Az Isten fia motívum emberfölötti karaktert követel, ennek következtében hibái, bűnei, szexuális kapcsolatai nem jöhetnek szóba. A tömeg - ahogy Isten fiával kapcsolatban várható - megbabonázva és hipnotizálva követi. Ebben a mítoszban nincs helye a kudarcoknak, csak győzelmek vannak és glória. Magát a szörnyű kínhalált Jézus mítosza végleges győzelemként könyvelte el. Ezzel szemben Mohamed halála tetézi a muzulmán mítoszt alkotók zsenialitását. Ágyban heverve, kínlódva a láztól, félve a haláltól, kiadva utolsó leheletét, kis gödörben elföldelve tölti a túlvilági unalmas napokat, akár Juliska néni vagy Józsi bácsi. Az európaiak számára szinte ismeretlen az iszlám ideológia állandó törekvése a szimplifikálás felé, amely leginkább a ceremónia és a szertartások kiüresítésében nyilvánul meg, ezzel szemben a kereszténység mindig dicsekszik a bonyolult szimbolikájú ceremonikus rendszerével. A prófétizmus mint fogalom a muzulmán teológia szerint csak halandó emberben testesül meg. Mohamed prófétai vonásai kizárják annak lehetőségét, hogy Isten fia vagy félisten legyen. Halálával visszavonhatatlanul befejeződött az élete, ezzel tudatosan nehéz helyzetbe hozzák a keresztény ideológiát, amely archaikus mitológiai elemekből áll. (A szentháromság, az eredendő bűn, a megváltás, az alapító feltámadása, stb ). Ráadásul az iszlámban kevesebb az átlagember számára zavart okozó problematikus kérdés. A fő kérdések és az ideológia (igazságosság vagy szeretet) Vitatható, hogy mekkora szerepet játszanak a fogalmak és a beállítottságok a vallások terjedésében, de vitathatatlan, hogy e két vallás esetében döntő ez a szerep. A muzulmán ideológia az értékrendjében az „igazságosság”-ra teszi a hangsúlyt. Ezzel szembeállítja magát a keresztény vallással, amelynek értékrendjében a központi fogalom a szeretet, és így eléri azt a célt, hogy értékrendje érthető, és befolyást gyakorol a köznapi emberre. Az iszlám állandóan emlegeti az igazságosság társadalmi szükségességét, elismerve az átlagemberben domináló tudatot, miszerint a társadalom igazságtalan vele szemben, főleg, ha ez az igazságtalanság széles tömeget érint. Ez a kézzelfogható fogalom foglalja magába kisebb-nagyobb társadalmi problémáit. Ezzel szemben a keresztény szeretet spirituális fogalom, amelynek felfoghatósága és szerepe a társadalomban homályos és értéktelen a tömeg számára (Gyűlölj engem, de add nekem a béremet! - egyiptomi közmondás). A kereszténység szerint az ember problémája a tudatban rejlik, és ennek következtében a megértés és részvét hiánya az emberiség szenvedésének forrása, vagyis keresztény fogalommal élve a világ szenved a „szeretethiány”-tól, ezért minden erőfeszítését az egyén világának feltárásába fekteti. Ezzel szemben az iszlám teológia szerint az ember problémája az „igazsághiány”, amely az emberiség eredendő és örök romlottságából fakad, és semmiféle szeretet nem motiválja az egyént, hogy igazságos legyen a másik iránt, ezért a kényszer az egyetlen eszköz, ami érvényesíti az egyensúlyt a társadalom érdeke és az individuum között, úgy gondolva, hogy új teret nyit magának a tömegek között, kiszorítva a kereszténységet. Ugyanakkor az iszlám - minden látszat ellenére - saját logikai csapdájába esett. Mivel a vallás ideológiája képtelen bekebelezni a társadalmi viszonyokat, és átalakítani belátása szerint, kénytelen volt ideologizálni ezeket a viszonyokat, amelyekhez nem képes hozzányúlni, sőt fixálni és szentesíteni, és ma azzal a képpel állunk szemben, hogy nem az iszlám formálta át a társadalmi viszonyokat, hanem a társadalom deformálta az iszlámot. Elég