Kapu, 2011. január (24. évfolyam, 1. szám)
KULTÚRA - Beke Albert: Van-e jelentőségük ma a humán tudományoknak?
lós Aladár, Bóka László - és még sokakat említhetnénk, olyan szépen írtak, és annyira közérthetően, hogy élvezet volt őket olvasni. Manapság azonban ez már kiment a divatból: ma az a sikk, hogy egy-egy mondatban először is lehetőleg ne legyenek magyar szavak, hanem főként csak angol kifejezések, és egy átlagolvasó lehetőleg ne is értse meg. Az Irodalomtörténet című folyóirat bármely számából tömegével idézhetnék bizonyító példákat, de nem személyeket kívánok kipécézni és megszégyeníteni, hanem magát a jelenséget kárhoztatom. Viszont a fent jelzett tanulmányoknak van egy óriási előnyük: karriert lehet velük csinálni. Ezeknek a szerzőiből lesznek a doktorok, majd akadémiai doktorok, aztán egyetemi tanárok (professzorok), akadémikusok... és így tovább. Egymás írásait sem olvassák el, de a bibliográfiájuk szépen gyarapszik, és egymást besegítik a különböző stallumokba. Amikor pedig már bent ülnek a különböző zsíros állásokban, akkor anyagilag is elég jól keresnek, és ez a lényeg. Hiszen tulajdonképpen minden a pénzre megy ki, ezt mindenki tudja. Csakhogy ha a dolgok így mennek, akkor teljes joggal kérdezhetjük: miért volna jelentősége ma a humán tudományoknak? Semmi nem indokolja, hogy tisztelettel nézzünk fel X-re vagy Y-ra csupán azért, mert ilyen vagy olyan magas pozíciót tölt be valamely humán tudomány területén. Ha valaki meg tud javítani egy elromlott órát vagy egy elromlott gáztűzhelyet, azt igenis tisztelet illeti meg. De aki kiizzad magából egy olyan irományt, amely arról szól, hogy milyen eperfára gondolt Arany a Családi körben, azt csak szánni lehet, de tisztelni aligha, mert abszolút meddő és impotens munkát végzett. És ha száz ehhez Juhász Károly RÁDÖBBENÉS /Kufár/ Hazug rend rengeti ösztöneink/ Kharmáddal kalmárok Kufárkodnak/ Zajgató hamis igékkel Szétszabdalják Ősigazság-hidjainkat... hasonló cikkecskéjével akadémikus lett, akkor is csak lesajnálni lehet. Az irodalomtörténészekre és a történészekre pedig óriási feladatok várnak, de ezek teljesítése elől nagy ívben kitérnek. Hiszen az egész magyar történelmet újra kellene írni, végre hitelesen és tárgyilagosan, mentesen az eddigi kötelező marxista szemlélettől. És ugyanez vonatkozik a magyar irodalom egészére is. S ezzel szemben mit látunk? Ha irodalomtörténészeink nekirugaszkodnak is egy új és nagy irodalomtörténeti összefoglalásnak, abból olyan torzszülött valami kerekedik ki, hogy jobb lett volna, ha hozzá sem kezdenek. Pár héttel ezelőtt jelent meg az Akadémiai Kiadónál Magyar irodalom címen egy 1096 (!) oldalnyi terjedelmű, 68,5 (A/5) íves monográfia, amelynek a főszerkesztője Gintli Tibor, s a szerzők pedig többnyire az ELTE fiatal oktatói, tehát a neveik még a szakemberek előtt is alig-alig ismertek. Ebből következik, hogy az olvasó fokozott érdeklődéssel veszi kezébe a művet, lássuk, mit tudnak a fiatalok? Hát az eredmény elszomorító. Pintér Jenő nyolckötetes nagy művét ma már csak megvetéssel és lesajnálással illik említeni, pedig hát az, ehhez a mostanihoz képest, toronymagasan áll. Mert Pintérben legalább volt egy megbízható adattár, egy-egy jó bibliográfia és valamilyen szintézisre való törekvés. Ezt persze ma már lefitymálhatjuk, megmosolyoghatjuk, de nem vitathatjuk el Pintérnek azt a törekvését, hogy gondolati, vagyis szellemi munkát végzett. Ezzel szemben ebben a mostani dögvastag és végtelenül unalmas, szellemtelen, vagyis gondolattalan könyvben a szintézisnek még a nyomát sem látni. A mű három nagy fejezetből áll, és az utolsó címe „A modern és a kortárs magyar irodalom” (kb. 1890-től napjainkig). Az ember nem hisz a szemének: hát 1890-től napjainkig nincs semmi korszakolás? Lehetséges ezt a nagy időmennyiséget ömlesztve egy fejezetben tárgyalni? Vannak ugyan itt alfejezetek, de azokból sem derül ki, hogy például miért kerül egymás mellé, vagyis ugyanabba a fejezetbe Cholnoky Viktor, Tersánszky, Szabó Dezső, Déry Tibor, Márai, Illyés, Ady (ebben a sorrendben!), Kassák, Szabó Lőrinc, Molnár Ferenc, Füst Milán stb. Rengeteg író és költő szerepel ebben az alfejezetben, és az olvasónak fogalma sem lehet róla, hogy miféle gondolat alapján kerültek ezek az írók ugyanabba az alfejezetbe, éspedig ebben a sorrendben? Vagyis miért tárgyalja a könyv előbb Márait és Illyést, és utánuk Adyt, Babitsot és Juhász Gyulát? Hol itt a logika? Millió jogos szakmai kifogást lehetne a könyv ellen felhozni, de nem szakmai folyóiratban jelenik meg ez a cikk, tehát amit eddig mondtunk, azt is csupán azért tettük, hogy jelezzük: a humán tudományok egyik legismertebb területe, az irodalomtörténet vagy nagyképűbben, az irodalomtudomány így járatja le önmagát, és ezzel alaposan hozzájárul ahhoz, hogy a jelentősége egyre csekélyebb legyen. Egy valamit azonban még okvetlen szóvá kell tennünk, éspedig a legnagyobb felháborodással. Ebben az 1096 oldalnyi könyvben egyetlen betű nem jutott a következő írókra (vagyis még a nevük sincs leírva): Gulyás Pál, Dutka Ákos, Oláh Gábor, Végh György, Kós Károly (!), Dsida Jenő (!), Bóka László (!), Szobotka Tibor, Fekete István (!), Pándi Pál, Pálffy Albert, Iványi Ödön, Csathó Kálmán, Justh Zsigmond, Tormay Cecil (!), Somogyvári Géza (!), Kosáryné Réz Lola, Erdős Renée, Pákozdy Ferenc (sem a vásárhelyi, sem a kommunista), Illés Endre (!), Sőtér István, Surányi Miklós, Harsányi Zsolt, Szalay Károly, Zászlós Levente, Bánffy Miklós (!), Rákosy Gergely (!), Ignácz Rózsa, Gyurkovics Tibor (!), Jókai Annak (!), Kolozsvári Grandpierre Emil, Berkesi András, Passuth László. A neveket voltaképpen találomra válogattam ki, ami azt jelenti, hogy egy módszeres utánanézéssel bizonyára még tovább lehetne folytatni. De az alapvető probléma a következő: az irodalomtörténet nemcsak esztétikai jellegű tudomány, hanem történeti is, amint az már a nevében is benne van. Ez pedig azt jelenti, mint azt már Horváth János is tanította, hogy az irodalom fogalmát azért nem lehet egyszer s mindenkorra szóló érvénnyel meghatározni, mert nem az a kérdés, hogy mi és ma mit tartunk irodalomnak, hanem, hogy mikor és mit tartottak annak. Ezt nekünk, az utókornak, kutya kötelességünk tudomásul vennünk, feltéve, ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket. Tehát semmiféle jogunk nincs ahhoz, hogy például egy összefoglaló irodalomtörténetben ne vegyünk tudomást Berkesi Andrásról, Passuth Lászlóról, Kós Károlyról, Dsida Jenőről vagy Jókai Annáról, Gyurkovics Tiborról csupán azért, mert nekünk nem tetszenek, vagyis elítélő véleményünk van róla. Az irodalomtörténésznek tudomásul kellően-