Kapu, 2012. szeptember-október (25. évfolyam, 9-10. szám)
MAGYAR MÚLT - Kristóf Zoltán: Őshonosak vagyunk-e a Kárpát-medencében?
KAPUM ÉVFOLYAM portját és Y-kromoszómális haplotípusát is (M173 és M17 - az új jelöléssel Alb és Rial). Mindez csupán a szerzők elmeszüleménye, mert egyik barlangban sem találtak emberi csontmaradványokat, amelyekből a fenti adatok meg lehetne állapítani. Azonban óvatlanul elárulják, mennyire légből kapott állításokkal próbálják félrevezetni olvasóikat, ugyanis néhány oldallal odébb kijelentik, hogy "az istállóskői műveltségben nem találtak emberi maradványt, így az ember típusa meghatározhatatlan." A szerzők szerint a dombokon és a folyóvölgyekben 25 ezer évvel ezelőtt megjelent gravetti kultúra népe is magyar volt. Sőt felfedezik, hogy 13 ezer évvel ezelőtt a Dunántúlon már megjelentek a székelyek, akikhez 7500 évvel ezelőtt a palócok és a barkók is csatlakoztak. Ám szokásukhoz híven egyik esetben sem közlik a bizonyítékokat, amelyek igazolnák a szenzációs felfedezéseket. Cser Ferenc és Darai Lajos megállapítják, hogy "a magyar népi ábrázoló művészetet a növényi elemek jellemzik. Állatokat ritkán ábrázolnak, azok is zömükben madarak, vagy legelésző állatok, mint pl. a szarvas. Ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrázol. Ha szembe állítjuk vele az eredeztetési elmélet forrásait, akkor azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagymértékben ábrázolják a ragadozó állatokat. köztük is a ragadozó madarakat. Pl. az Árpád-házi legenda szerint a turulmadár (sasszerű nagymadár) a törzs totemállata. Mégis, már a honfoglalás kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sírmellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppes területeken." A fentiek szerint a szerzőpáros nem hallott a rakamazi turulos hajfonat-korongokról, a bezdédi tarsolylemez griffjéről, a karósi ezüst övvezeten látható turulról, hogy csak néhányat említsünk a ragadozó állatokat ábrázoló honfoglalás kori sírmellékletek közül. Azonban még az előbbi kijelentésüket is alul tudják múlni, amikor azt állítják, hogy "a honfoglalók nem hagytak maguk után régészetileg jelentősebb nyomot, azaz megkülönböztethető emléket." Vagyis semmit sem tudnak a 10. századi magyar sírokban feltárt részleges lovas temetkezésekről, halotti álarcokról, magyar szablyákról, tarsolylemezekről, szíjvégekről és hajfonatkorongokról. Cser Ferenc és Darai Lajos a legismertebb avar régészeti leletekről kijelentik, hogy "a griffes-indás jelzőt a sírmellékleteken talált hímzés alapján kapták. Ez azt jelenti, hogy a műveltség felfogása nagymértékben egyezett a későbbi magyarságéval: nem azokat a jelképeket hímezték az eszközeikre, ruháikra, amik a sztyeppei nagyállattenyésztőket jellemezte, hanem olyanokat, amiket a letelepedett, a földműves ember használt." Az "alternatív régészek" tájékozatlanságát mutatja, hogy halvány fogalmuk sincs a griffes-indás ábrázolásokról, amelyek nem az avarok hímzett ruháin (azok ugyanis elporladtak), hanem a préselt lemez és öntött bronz övvezeteken maradtak meg. Végül megállapítják, hogy "a letelepedett népességre már az ún. honfoglalás idején is a növényeket ábrázoló, mellérendelő szemlélet volt a jellemző, ezért a mai műveltség elemeit visszavezethetjük a honfoglalás előtti népességre is. Ez a jellemzőjük élesen megkülönbözteti a magyarságot mind föltételezett elődeitől, mind pedig Árpád honfoglaló népétől. Ez utóbbiak csak az uralkodó előkelőket és nem a magyar népi tömegeket jelentették." E kijelentésükkel újra számot adnak hiányos régészeti ismereteikről, és beleesnek a saját maguk által ásott verembe. A letelepedett köznép jellemzőjének vélt, a honfoglalás idejéből származó növényábrázolások ugyanis nem a mellékletek nélküli köznépi sírokból kerültek elő, hanem a vagyonos réteg ékszerein és a katonasírok tarsolylemezein jelentek meg. E tárgyakat az előkelők viselték, akiket a szerzőpáros Árpád türk nyelven beszélő katonanépének és a földművelő őslakosság idegen elnyomóinak tart. Cser és Darai a régészeti emlékek díszítésformáinak osztályozásával a növényi ábrázolásokat a letelepedett őslakosoknak, a ragadozó állatok ábrázolását a bevándorló népességnek tulajdonítják, de vélekedésüknek az égvilágon semmi alapja nincs. A 10. századi magyarság kultúrájának keleti gyökereit nagyon sok szerző tárgyalta már, ezért azokat itt fölösleges részletesen ismertetni. Bakay Kornél keleti eredetünkről megállapítja: "a magyarság keleti kapcsolatai azonban rendkívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső- Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta-hun műveltségnek szoktunk nevezni." A 10. századi magyar kultúra szkíta gyökereire utal a vérszerződés, a szarvas-kultusz, a lovas íjász harcmodor, a részleges lovas temetkezés és a halotti álarcok használata. A szkítahun kultúrkörbe tartozó kárpát-medencei régészeti leletek azonban csak az előkelők sírjaiban fordulnak elő. A jelenségre Bakay Kornél a következő magyarázatot adja: "tudományos szempontból, módszertanilag helyesen járunk-e el akkor, ha a leggazdagabb, legrangosabb, legértékesebb temetkezéseket vesszük alapul, holott a népet kitevő többség bizonyosan sokkal egyszerűbben élt és halt. Bár ez kétségtelenül igaz, mégis helyes utat követünk, hiszen őseink körében mind a hagyományokat, mind a külsőségekben megnyilvánuló szokásokat sokkal jobban megőrizték az előkelők, mint a közemberek. S nemcsak gazdagságuk okán, hanem azért is, mert ez szent kötelességük volt." Az embertani vizsgálatok Henkey Gyula antropológus évtizedeken keresztül fáradhatatlanul kutatta a magyarság jelenkori embertani állapotát. Henkey teljesítménye egészen kivételes az antropológusok között, hiszen több mint 35 ezer embernek vette fel az adatait. A Cser-Darai szerzőpáros a 2008-ban megjelent Kárpát-medence, vagy Szkítia? című könyvében közli, hogy Henkey Gyula a közép-ázsiai embertani típusok (turanid, pamíri) 48%-os túlsúlyát tapasztalta a magyaroknál. 2010-ben már elvetik Henkey fenti adatát, s úgy vélekednek, hogy ezek a típusok lehetnek a "jégkorszaki cro-magnon típusú emberek utódai is", sőt kiemelik, hogy számunkra a cro-magnon típusok érdemelnek külön figyelmet. Ez az ötletük azonban nem a vizsgálatok eredményein alapul, ugyanis Kiszely István szerint a cro-magnoid típus előfordulása egyetlen Kárpátmedencei területre sem jellemző. A szerzőpáros azt írja Henkey Gyuláról, hogy a turanid és a cro-magnond típus keveredéséből származó embereket a turanidhoz sorolta. Ez a vélekedésük azonban nem fedi a valóságot, ugyanis éppen Henkey Gyula rótta meg Lipták Pált, aki, a szovjet antropológusokat követve, a turanid típusnak csak az erősebben mongoloid változatát minősítette turanidnak, és annak nagyrészt europid jellegű formáit pedig a szakirodalom által nem ismert cro-magnoid C-nek nevezte el. Lipták Pál ezzel elrejtette a magyarság legnagyobb összetevőjét, a turanid típusnak nagyrészt europid jellegű formáját. Cser és Darai nem említik meg, hogy az antropológusok vizsgálatai szerint a turanid a magyarság legelterjedtebb embertípusa, amely az ország egyes vidékein a 35-40%-ot is eléri. A magyarok || MAGYAR MÚLT Hw v/