Kárpáti Vadász, 1928. (2. évfolyam, 1-24. szám)
1928-01-01 / 1. szám
Téli emlékek. írja: Ing. Szlávik Nándor vezérerdőfelügyelő. I. Északi szél már napok óta kegyetlen hidegen fújt, rázta-tépte a százados tölgyek koronáját , majd pedig viharrá növekedve, gyökerestől szaggatta ki azokat, hogy törzseiket ledöntse a földre. A dermesztő, csontotvelőt hasogató viharra, ami már majdnem elviselhetetlenné vált, csendes jóleső verőfényes napok következtek. Igazi teljes csend borult az egész erdőre. Az erdőt lakó összes teremtmények örömmel jöttek elő rejtekhelyeikről, ahová a zimankós, dermesztő hideg elől menekültek, hogy ismét napi élelmeik felkeresésére menjenek. Akkor még nem szenvedet ugyan a vad szükséget élelemben, mert hiszen úgy ahogy gondoskodás is történt arról, hanem csak a hideg zavarta meg őket, ami váratlanul nagymértékben állott be, ennek elmúltával azonban elég frissnek és vidámnak látszottak, s elég jó kondícióban is voltak. Azonban úgy január közepe felé, egy éjjel esni kezdett a hó; a levegő nedves, szinte langyos volt, ami tartós hóesést jósolt. Síri csend honolt köröskörül. A hópihék csendes szállongása szünet nélkül tartott, s lassan-lassan betakartak minden kis helyet a téli éjszakában. Másnap reggelre sűrű, szürke köd ereszkedet le, ami átláthatatlanná, s szinte fojtóvá tette a levegőt. Alig látott az ember három lépés távolságra maga elé. A fenyők, melyek az erdő 75°/6-át alkották, szinte meghajoltak, megtörtek az el nem hullatott tűleveles ágaikra nehezedő hó terhétől, a kisebbek pedig csak egyegy hókupacnak látszottak. A köddel telített levegő lassan-lassan eltakarta ezt is szemeink elől, s az a jóleső csekély zöld szín, ami a fenyőkből imitt-amott elővillant, ami az egyszínű félelmes halotti egyformaságot kissé tarkította meg, többé látható nem volt. Egyforma, alaktalan tömeggé vált minden. Fehér szemfedőt borított a természet az ő kihalt, kimúlt földi növényvilágára. A Nap, amely különben egészen a színtelen, ködös szürkeségbe veszett el, már elhagyni készült égboltozatunkat, hogy ismét helyet adjon az előjövő éjszakának. Nem lehetett hallani egy madárhangot, egyetlen harkálykopogást sem az egész területen, csend és némaság kísért mindenütt, hova lettek a varjak, az erdők s mezők fekete seregei, hova tűntek el, hogy nem hallatszott az ő megszokott kár-kár-kár krákogásuk? Csend! meghalt a természet. Néha néha törte meg a méla csendet egy-egy, csak erdész vadász fülnek ismeretes, különös recsegés, a fenyőfák ágai hasadoztak le a terhektől, amit már nem bírtak el. Mindenütt hó, bármerre néztünk is, csak hó és hó. Hullott, esett, szaporodott folytonosan vastagabb lepellel vonta be a földet. Egy sziklaodú mellett, melyet egy kiálló hatalmas kőlap alkotott és egy elkényszeredett vén, derékban kettétört fenyő, vastag, ágas-bogas gatya, mintegy sátorra alkotott, a kőszirt tövében egy rőtvadmama húzta meg magát két kis nyári borjával. Majdnem teljesen mozdulatlanul feküdt, kérődzött a természet jóvoltából hevenyészett menedékhelyen. Élelmül a szikla tövében s a fenyő szélein termett, zöldjében is silány, minden táplálóanyag nélküli, most teljesen száraz avart, az ágak hegyeit, a bokorrá satnyult nyárfáknak és a fenyőágak kérgeit rágták le éhínségükben. Az időjárásban fordulat állott be, a több napi havazást eső váltotta fel, de ehhez óriási szélvihar támadt, különösen a magasabban fekvő helyeken, tépteszaggatta az egyedül álló magfák ágait, amelyek a 4—6 éves vágás területén meghagyattak. Pár napi eső után alább hagyott a szél, hanem ekkor még szibériai hideg kerekedett. Az eső által meglágyított hótakaró felső része csontkeményre fagyott. Emiatt a szegény vad nem kereshette fel rendes takarmányozási helyét, vagy legalább is nagyon meg volt az neki nehezítve, mert bele-