Kassai Ujság, 1922. január-március (84. évfolyam, 3-74. szám)

1922-01-15 / 12. szám

í- oldal. és impresszionizmus helyett világszemléletet és filozófiát szívni magába? A magyarságon belül most hatalmasan erjed a véres keleti háborúkkal hömpölygő százötven év melyek Nyugateurópa és a Duna középső völgyének kulturális intenzitása közt feküsznek. A jövőtől tehát sokkal többet lehet várni, mint a múlttól. A mai meglevő magyar irodalom is fog néhány nagyszerű munkát a külföldön elültetni, de ezek nem a leginkább közkézen forgó munkák. A magyar irodalom hőskora felé haladunk, bármennyi epigonizmus legyen is a korban. A magyar irodalom kivitele elsősorban nem művészeti, hanem üzemi kérdés. Itt a következő realitásokkal kell számolni: fordító és pénz. A Károlyi-forradalom idején merész kísérlet történt arra, hogy a magyar szellemi élet hatalmas felvonulással reprezentáltassa magát a külföldön. Megalakult akkoriban az »Alkotóművészek és tudományos kutatók« szövetsége és memorandumot nyújtott át Kunfi Zsigmondnak, az akkori közoktatásügyi miniszternek, melyben a magyar szellemi élet átteremtésére irányuló javaslatok voltak lefektetve. Ez a tervezet a többi közt a külföldi kereskedelmi konzulátusok mintájára válságos irodalmi, művészeti és tudományos attasék kiküldését kívánta bizonyos országokba, hogy a magyar szellemi élet örökvalóságú megnyilatkozásait beleiktassák a további Európa agyvelejébe. A kommün alatt is felépült egy ehhez hasonló, a nemzetköziségre is apelláló tervezet. De forradalom és ellenforradalom elsöpörte a kezdeményezéseket . .. Végül visszatértünk oda, ahol már voltunk, marad egy ember: Stefan J. Klein. Stefan J. Klein, aki a szlovenszkói Holicsról indult, magyar ember és egymaga többet tett a magyar irodalom németországi elismertetéséért, mint a magyar irodalom több százados történetének folyamán egész máig, az összes fordítók és irodalmi exportőrök együttvéve. . * A magyar írók közül csak egy-két ember teheti meg azt, hogy fordítóját maga fizesse meg. De ha már meg is fizette fordítóját, hol van az az embere, aki a német könyvkiadás rengeteg erdejében jártas legyen, aki tudja, kit hol kell keresni, mivel, hol lehet jelentkezni? Az írónak tehát nemcsak fordító, de ami ennél fontosabb, elhelyező is kell. Az íónak kell egy, a német nyelvre való művészi átértékelő és kell egy gyakorlati üzemember, aki művét a kiadóval el tudja fogadtatni. Nem a világháború és a németmagyar hadseregek »Schulter an Schulter való harctéri előmestersége törte fel az érdeklődés kapuit Németországban a magyar irodalom iránt, hanem Stefan J. Klein. Amit a politikai vérszerződés ezen az érdeklődésen mélyített, csak a Stefan Klein által feltört nyomokba lépett. Ez a kicsiny, vékony, ideges ember saját »üzemében« kezdte »kivinni« Németországba a magyar irodalmat. Ő fordított és nem kért az írótól pénzt, de adott az írónak a német honoráriumokból pénzt. Ő fáradthatatlansággal koptatta el a német kiadók figyelmét, míg a másfelé terelt érdeklődések a magyar íróművészet felé nem fordultak. Stefan J. Klein nélkülözött, kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott és egymásután tette a magyar írók könyvkéziratait a német kiadók lektori asztalaira. Az ő lelkessége és kimerülhetetlen energiája bizonyította be a német könyvkiadásnak, hogy a Duna középső völgyében egy egész külön természetű kultúra és művészet él. Minden, amit a német nyelvű sajtóban egyenkint, elszórtan jelentkező magyar munkák fd-fellobbanása jelent, az ő alapvetése fölött kigyuló lámpa. Mert az ő általa felásott és kimélyített érdeklődés vonalán mások is könnyebben jutnak ma már célhoz. Ha a német könyvek százezrei közt, melyek évente az agyvelőkből és a nyomdákból felrepülnek, meg-megvillantja szárnyait egy-egy magyar szellem, a könyv fedelén szinte kivétel nélkül Stefan J. Klein nevét olvashatjuk. * Az idő megpróbált bennünket! Keresztül kell érnünk, uj emberré és új világgá kell válnunk! Fel kell újra szántani nem csak tarlóinkat, de már bevetett földeinket is! Mélyére kell néznünk összes szellemi problémáinknak! Meg kell magunkat egy új élet számára szerveznünk! És akkor mélyebben és átfogóbban kell majd beszélnünk Stefan J. Kleinről is és a magyar irodalom útjáról is a külföld felé. A szesztai papiak rémes éjszakája Két felfegyverzett rabló gaztette. — A kifosztott ref. pappal bort hozattak maguknak. A bolsi érzelmű rablólovagok a cseléd bérének fölemelését követelték. — Nyomozás és nyelvkérdés. (Saját tudósítónktól.) A Kassai Újság hasábjain már több paróchia éjszakai kirablásáról számoltunk be, azonban egyik sem volt oly detektivregényszerűen borzalmas, mint a szesztai (Csecs melletti) református papiaknak az elmúlt napok egyiként történt kirablása. A szesztai ref. papiakban Simon József lelkész nénjével és húgával lakik együtt. Az emlékezetes éjjel valamennyien már rég aludtak, amikor 1 órakor ist rabló tört be a lakásba. A zajra a pap nénje és húga is fölébrednek és rettegve látják a két marcona tekintetű hívatlan vendéget. Az egyik, a kisebbik teljesen szabadon hagyta arcát s azt ezer ember közül is megismernék e rémes éjszaka áldozatai. A nagyobbik ellenben kabátja prémjével és lehúzott sapkájával majdnem egész arcát lefedte s csak a szeme villogását lehetett látni. A haramiák revolvereiket a félelemtől megdermedt három embernek szegezték és magyar nyelven szólva csöndet parancsoltak. Majd az egyik kiszaladt a konyhába s onnan a cselédet behajtotta a többiekhez. — Van még valaki a házban? mordult az egyik a papra. — Nincs. Hazudsz, kutya pap ! Agyonlőlek! . . . — volt a barátságosan ordító válasz. A pap ismételt kijelentéseinek végre hitelt adva rettentő fenyegetések kíséretében követelte pénze kiadását. Simon József az Íróasztalából szó nélkül előadta összes eddig megtakarított készpénzét, tízezer koronát (e napokban készült takarékba vinni . . .), továbbá a pénztárcájából 200 koronát. Azt hitte, hogy a gazemberek ezzel a tekintélyes összeggel megelégszenek és eltávoznak. Tévedett. — Hol az egyház pénze ? —- hangzott a nyers kérdés. itt az egyház ládájában. Nyisd ki, kutya pap ! Az egyik zárat kinyitja, a másikat nem tudja, mivel annak kulcsa a kurátornál van. A magasabbik a nála levő baltával egy pillanat alatt kifesziti a ládát, kiszedi abból a kelyheket s az egyház kétezer koronáját is zsebre rakja. A perselyt kiemelve nehéznek találja s leteszi a padlóra és jó nagyot rúg belé. A sok aprópénz a földön, szerteszéjjel ömlik. Boszankodva kérdi: — Hát én evvel most mit csináljak? Az egész pénzügyi operálás alatt a kisebbik szüntelenül az egy csoportban tehetetlenül éjszakai toalettben álló, didergő házbeliek mellének szegzi töltött, rozsdás revolverét. Miután így pénzügyi szempontból biztosítva látták vakmerő vállalkozásuk sikerét s a mély álomba merült csöndes falu részéről semmilyen meglepetés sem fenyegette őket, kényelembe kezdték magukat helyezni és szivart s bort követeltek a házigazdától. Az italból először a papnak és hozzátartozóinak kellett inniok. A pap idősebb nénjét is egy félig telt vizespohár rum ivására kényszerítették. Kis idő múlva a magasabbik ismét hozzálát a kutatáshoz. Az asztalon észrevesz egy „aetema“ zsebórát és egy villanylámpát. Zsebbe kerülnek. Jön az íróasztal. Annak egyik felső kis fiókja zárva van, kulcsa rég elveszett. — Ahá, itt a többi pénzed ! Kutya pap, most már véged van !...—• És már emeli is a tőrt szúrásra. Ekkor a pap nénje lerántja az íróasztal felső lapját s maga könyörög, hogy feszítsék fel a fiókot. Megtörténik. A fiók teljesen üres. Ezután a haramia kikutatja az ágy közelében található ruhákat. Egy zsebkész zsebrevág. Most a magasabbik hátra marad a két leányra vigyázni, a kisebbik maga előtt hajtva a lelkészt és nénjét végigkutatja a lakás összes helyiségeit. Majd visszamennek a hálószobába. Letérdepeltetik az egész fehérneműs társaságot s a szétszórt perselypénzből ki kell szedniök a 10. 20 filléreseket és marékszámra be kell rakniok az egyik rabló hátsó bőrnadrágzsebébe. Ezután a nagyobbik, aki közben kikérdezte a cselédet bére felöl, így szólt: — Ha nem fogsz ennek a leánynak havi 150 koronát fizetni, agyonlőlek! A lány erősitgeti, hogy ajándékokkal ő még ennél is többet kap és hogy a gazdája igen jó ember s ép ezért már három esztendeje van itt . . . Végre, másfél óra után, jön a végjelenet. A kisebbik és részegebb az előszobában a fal mellé állítja a papot s revolverét mellének szegezve vadul azt mondja, hogy mégsem hagyja élve, mert tudja, hogy van itt még eldugva pénz. A hénje reszketve, sírva nézi a jelenetet.* A pap néma elszántsággal farkasszemet néz a dúvaddal. A részeg rabló keze reszket. A néni kétségbeesve látja, hogy merő részeg öntudatlanságból is bármely pillanatban elsülhet az öccsének szegzett fegyver. Lassan a rabló és öccse közé lopódzik ... irgalomért könyörög, majd meg azért, hogy ha öccsének pusztulnia kell, együtt pusztulhasson vele ő is, így tart ez 8—10 percig. Végre megelégelték a tortúrát, kikéjelegték magukat áldozataik kínjaiban. Agyaikba parancsolják a házbelieket. Még utoljára megkérdik a cselédet, hogy tud-e szlovákul. Nem tud. A magasabb még kegyesen kijelenti, hogy a nőkön azért nem vesznek erőszakot, mert gyengéknek látják őket és hogy köszönjék meg, hogy életben maradhatnak. A folyosón még sokáig tanácskoznak szlovákul, majd gyors léptekkel eltávoznak négy mindenéből kifosztott és meggyötört lelkű embert hagyva a szomorú házban ... (Itt a cenzúra 6 sort törölt.) A rablók működésük közben kijelentették, hogy ez nem az első „esetük“ és nem is az utolsó. Ők jártak Regeteruszkán is ... Köáiai teasagt tseszedek Magyarországon Budapest, január 14. (Saját tud. táv.) A demokrata pártban vacsora volt Ugrón Gábor tiszteletére, melyen több felszólalás történt. A legérdekesebb beszédet Szilágyi Lajos mondotta, aki a királykérdéssel foglalkozva kijelentette, ha a hatalmi tényezők elérkezettnek látják az időt, hogy a legfontosabb kérdésben is döntsön a nemzet, akkor ők tudni fogják kötelességüket. Provizórikus elintézésképen a trianoni király és köztársaság közül választva ők „Éljen a király!“ jelszóval fognak leszavazni a köztársaságra. Méhely Kálmán kijelentette, hogy azért híve a köztársaságnak, mert a királyság visszaállításának akadályai vannak. NAPI PROBLÉMÁK írja KELLER IMRE. (Az ifjak és az öregek.) Roppant háborújáig dúl most Kassán, az irodalmi berkekben. Az ifjak és az öregek teljes harci készséggel vonultak fel egymás ellen, hogy végre egyszer leszámoljanak egymással. Az ifjak temperamentumosan, az öregek pedig az eddig elért tiszteletreméltó eredményeikre és sikereikre való hivatkozással, a tekintély fegyverével akartaik az útjaikra lesújtani. A dolog természetében rejlik, hogy egyik sem képes a másik fölé kerekedni, mégis mind a kettő azt hiszi magáról, hogy ő győzött. Pedig dehogy győzött, dehogy győzött. Egyik se hagyja el diadalmasan a csatateret, mert mindegyik sebet kapott és ez a seb fáj, éget és sajog. A fiatalok titkolják, mert szégyenük bevallani. Az öregek ellenben már nem szégyenük, mert éppen ezen sebek mutogatásával akarják az ifjúság éretlenségét, rosszindulatát, tisztelet nem tudását és féktelenségét bemutani. Olyanok, mint a koldus, aki a béna karját szemed elé nyomja, hátha így nagyobb részvétre tud téged ingerelni. És s én ennek a küzdelemnek, ennek az összecsapásnak hihetetlenül örülök. Bár tudom, hogy az ifjak engem is az öregek, a vének, az aggok, a fogatlanok sorába skatulyáztak be,azért mégis örülök. Bár tudom, hogy pld. az egyik ifjú barátomnak vételenül rosszul esett, hogy most az egyszer nem törhette be bunkójával koponyámat, hogy örökre elszédüljek és végleg elvegye a kedvemet „az akadémikusán professzoron, fejtegetésektől“, — én mégis örülök. Sőt tovább megyek. Egészen nyíltan kijelentem, hogy én az elhangzott polémiákban szívvel-tétekkel az öregek pártjára állok. S ha a részletkérdésekbentán nem is azonosítom magam mindenben velek, de az alapgondolatban feltétlen egyetértés uralkodik közöttünk. Mert magam is azt vallottam mindig és vallom ma is, hogy az erotikával mérsékelten kell élni, mert a soka— borzadalmasan megárt. A költőknek, íróknak, művészeknek éppen úgy nincs hasznára és javára, mint a közönségnek. A malacságok és disznóságok pedig egyáltálan nem valók az irodalomba és művészetbe. Ezt a Legerősebb kézzel ki kell irtani mindkét helyről, mint a dudvát a hasznos növényiek közül. Nem szabad megengedni, hogy etilburjánozzanak, mert elnyomják a dísznövényeket és helyrehozta atajtlaízt' károkat okoznak az irodalom és művészet virágos kertjében. És akár tetszik az ifjaknak, akár nem, én bizony mindig a dudvatépők, a fattyúhajtástetörök, erketeüldözők közé fogok tartozni és a disznóságokon elfintorítom az orromat és erről való véleményemet nem teszem véka alá. Tudom, hogy ezért az ifjak lesajnálnak, lenéznek, megvetnek engem és epébe mártott tollal azon gondolódnak,hogyan tudnának úgy megsérteni, megbántani, becsületsértő kifejezések özönével úgy,elborítani, hogy azért mégse fejezzük be a szenzációs ügyet a járásbíróságon M magyar izgatásokkal, bocsánatkéréseikel és ehhez hasonló szamárságokkal, de mindez engem célomtól el nem térít. fis bár újból mondom, minderre támadásra elő vagyok készülve, mégis örülök a most folyó vértelen csatározásoknak. Örülök, mert azt árulják el, hogy itt a városunkban igenis intenzív szellemi élet uralkodik. Titokban, csendben, a hamu alatt lappang ez az imponálóan nagyszerű szellemű életünk, de megvan, de azért itt él, csak terünk nincs, ahol ez a parlagon, heverő sóik érték megfelelő keretben érvényesülni tudjon. Az öregekkel nem foglalkozom. Magam is kézibíéjük tartozván, könnyen az a látszat verhet gyökeret, az olvasók lükében, hogy én hazabeszélek. Pedig isten látta leltemet: a gáncstól nem félek, a dicséretet nem keresem. Az önreklámot meg egyenesen megvetem. De ha úgy végignézek azok nevén, akik vagy önként sorainkba állottak, vagy akiket az ifjak erőszakkal sorainkba állítanak és úgy hirtelen végigszalad agyaim irodalmi és művészeti munkásságaikon, úgy érzem, hogy méltán dagaszthatja lelküket büszkeség és önérzet, miért a jól elvégzett munka diadalos érzése kell hogy kiemelje őket a mindennapi élet hihetetlenül elszomorító szürkeségéből. Mert ők, az öregek, az aggok készítették elő és kövezték ki az irodalom és művészet útját a jövő generáció, tehát a most élő fiatalság számára is, hogy az tovább tudjon haladni, egy lépéssel megint előbbre tudjon menni. De ez az egy lépés, bármilyen nagy nekilendülve legyen is, csak egy lépés s. nem lehet ugrás — a tiszta szellemiségnek mennyországába. De éppen ezt nem akarja a fiatalság belátni. Elkábulva, maegtaamatosodva a maga erejétől, erejének toldatától és érzésétől, amely érzés minden idegszálban eleven, lánggal lüktet, — elbódulva az ifjuság erejének frisseségétől és üdeségétől, azt hiszi, hogy .6 teljes szellemi feyverzetben, csillogóan, villogóan, ragyogóan,"Whijian tökéletességgel és tökéletes hibátlansággal pattant ki, önmagából, mint valamikor Pallas Athéné -Zeus koponyájából. Ezért, nem akar az ifjúság visszatekinteni a múltba, mert attól fél, hogy akkor neki hálásnak kell lennie. Hála pedig elismerést kell hogy a szívből kiváltson. Ezzel az elismeréssel nem akar az ifjúság a múlt érdemes munkásainak adózni, mert abban a hitben, illúzióban ringatta magát, hogy a maga hihetetlenül magasra felvert értékét csöndkiesiti azzal, ha véletlenül elismeri, hogy az előtte való generáció ugyanazon hivatást töltötte be, amelyre most egyedül csak önmagát hiszi és tartja képesnek és előhívatottnak. Az öregek pedig féltik a már elért kulturális eredményeket, leszűrt igazságokat és igazolt erkölcsi tételeket. Ezért emelik feltiltó, intő és figyelmeztető szavakat. De hiába, mert Ha neki igazságot, mondanak. Sehogy sem tetszik a zöld ifjúnak. Hanem, ha azt, pár év, Létünkön. A maga bőrén tapasztalta szántén, f. Úgy sejti akkor, 5 eszelte ki, hogy a tanára bamba volt neki. Ezt nem kisebb ember,mint Goethe mondja „Faust“ második részének második felvonásában. S meg kell jegyeznem, amikor Goethe e szavakat leírta; tényleg aggastyán volt, nyolcvan felé közeledett, de a törtető, felfelé törő ifjak őt sem kímélték és őt is türelmetlenül bántották. Mi következik tehát ebből? Az,hogy az ifjak és öregek között mindig volt és mindig tesz, harc, amíg az irodalom és művészet terén is érvényesül az evolúció törvénye; amíg az emberek azt hiszik, hogy az új mindig jobb, mint a régi, amint tényleg minden gyermekét szerető apa- arra törekszik, hogy fia-leánya küsöbb, nagyobb,hatalmasabb, erősebb, műveltebb, gazdagabb, szerencsésebb és boldogabb, tegyen, mintt amilyen ő volt. Az irodalom, művészi mezején is az öregek; arra törekszenek,, hogy az utánuk jövők felülmúlják őket Ezért adják oda Miküknek' minden kincsét, évtizedes' tanulásnak,' trailikádak az élettapasztalaton, átszűrődött és megtisztult ereíiitenye itt De a fiatalságnak ez nem kel. Felrúgja az elébe rakott ‘Lincsesládát s, örül, ha mindent összetörhet, miközben, gőgösen, kiált fel Goethe Baccateaureusával: Merészség,ha' a Vén, M seniki már, * Mint Valaki még valamire vár, j Vérében él az ember, és a vér. Ha nem ifjúban csörgedez, mit ér? ! Az eleven vér, ez a friss erő, Uj életet az életből nyerő, , Ez még pezseg, ez képes tettre még. ..Slész a gyönge, győztes a derék. S miközben, ez félvilágot nyert meg, j Ti mit csináltok? Bólogtok, merengtek, ! Pántoltok, és gyttti tervre-terv elég. Bizony hideg láz gyötri már a vénet ]