Katedra, 2017. szeptember - 2018. június (25. évfolyam, 1-10. szám)
2017-09-01 / 1. szám
ÚTJELZŐK 26 giát vagy „csak” biológiát fognak tanulni. Ám annyit azonban nem árt megjegyezniük a laikusoknak sem, hogy nem mindegy, -alakúak, -alkatúak vagy -félék kifejezést használunk-e, amikor beszélgetés közben biológiai témáról váltunk szót egymással. A biológiaórákon meg pláne nem. Persze kisdiákokkal bemagoltatni semmi esetre sem tanácsolom a szűk réteg által használt szakkifejezéseket, mert ha nem sikerül velük megkedveltetni az élővilágot, a kényszer még inkább eltávolítja tőle őket. Ezért is voltam és vagyok ellene a tekintélyelvű pedagógiának. Ha társalgás közben szóba kerül valamelyik madár, néha még a felnőttek is megkérdezik tőlem, hogy az mivel táplálkozik. Ilyenkor mindig zavarba jövök, főleg a verébalkatúakkal kapcsolatban. Ugyanis köztudott, hogy a verebek és a tengelic is magevők, amire a kúpalakú csőrükről is lehet következtetni, ám a házi verébről, ha megfigyeljük, hamar kiderül, mindenevő. A tengelicről pedig azt írják a szakkönyvek, hogy főként a mezei ászat (mácsonya) és a bogáncs magvait kedveli. Viszont az interneten találtam egy kitűnő felvételt róla, amelyen fűszálakat csipeget, alatta e felirattal: „gyermekláncfű magjait eszegeti”. Jót derültem rajta, mert a gyermekláncfű virága ugyan ott virított előtte, de a madár rá se hederített. Megjegyzem, több magevő madarat láttam már kora tavasszal friss füvet legelni, például galambokat, verebeket és persze tyúkokat is. Azonban sok növényi táplálékon élő madárfaj a fiókáit rovarokkal eteti. Hogy többet ne mondjak, a verebek, a tengelic és a „rosszhírű” seregély is, egészen biztos. Ugyanis ezek fiókáinak a fejlődéséhez nélkülözhetetlen az állati fehérje. Sok ember számára öröm madarakat etetni, figyelgetni őket, vannak, akik a madárvártákra is szívesen ellátogatnak. Régebben, amíg bírtam, én is megtettem. Számomra lehangoló, hogy megszokott helyeken egyre kevesebb fajjal találkozom, és azok egyedszáma is szemlátomást csökken. Az egykor túl szapora verebeké szintén, mégpedig drasztikusan. A megmaradtak leginkább télen örvendeztetnek meg, amikor szélvédett helyeken felborzolt tollakkal szunyókálnak a bokron. Azonban sok esetben voltam már tanúja annak, amikor jéghideg vízben fürödtek, nemcsak ők, hanem a parkokban tanyázó feketerigók is. Hallottam a járókelők megjegyzéseit: „hú, de melegük van ezeknek!”. Biztosan nem gondoltak arra, hogy a szerencsétlen madaraknak az élősködők csípéseitől hevülhetett át a testük annyira, hogy, jobb híján, ily módon igyekeztek megszabadulni tőlük, miközben úgy megfáztak, hogy a fürdőzésért az életükkel fizettek. Nyitott marad a kérdés, nyáron miért a port részesítik előnyben a vízzel szemben. A választ bízzuk a kutatókra. No, de szóljunk néhány szót az év madarának a második helyezettjéről, az erdei fülesbagolyról is. Mint utaltam rá, rengeteg madárfaj él a Földön. A gerinchúrosok (Chordata) törzséhez tartozó gerincesek (Vertebrata) altörzsének mintegy 10 ezer fajból álló, legnépesebb osztályát (Aves) ők alkotják. Miként Magyarországon, így nálunk, Dél-Szlovákiában is, közel 400 madárfaj él. Hajdan még úgy tanultam, a ragadozó madarakat két nagy csoportra osztjuk, miszerint vannak nappali és éjjeli ragadozók. Ezt bizony már régen megcáfolták. Az ún. nappali ragadozók a sólyomalakúak (Falkoniformes), az éjjeli ragadozók pedig a bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe tartoznak. Az utóbbiak rendje 217 fajt számlál, amelyik mindössze két családot alkot. Egyikbe soroltatik be a bagolyfélék (Strigidae) 210 családja, másikba pedig a gyöngybagolyfélék (Tytonidae) 19 családja. A nálunk élő gyöngybagoly (Tyto alba guttata) már 1985-ben az év madara lett. Azóta sem nyerte el egyik bagoly sem e megtisztelő figyelmet, mert, mint említettem, az erdei fülesbagoly csak második helyezést ért el. Jóllehet, régebben rászolgált az erdei megnevezésre, de szegény ma már - mint sok más erdők, mezők lakója - kénytelen volt urbanizálódni. Azt írják róla, hogy napközben a városi parkok tűlevelű fáin szunyókál szívesen, néha csapatostul, ami nem egészen igaz, mert pár évtizeddel ezelőtt, a gyerekek nem kis örömére, a párkányi iskola udvarán álló nyírfákon bóbiskoltak. Az viszont tény, hogy előszeretettel költenek varjú- vagy szarkafészkekben. Ezt tették Párkányba költözésük után is, a szomszédos óvoda egyik nyírfáján. Az óvó nénik rémülten kérdezték meg tőlem, mi lehet az a szörnyeteg, ami a szarkák fészkében tanyázik, s ha azok közeledni mernek hozzá, fenyegetően kiemelkedik belőle, hogy elriassza őket. Mi tagadás, a baglyok a népi hiedelemvilágban nem örvendtek valami nagy népszerűségnek. Van köztük olyan, amelyiket, mégpedig a kuvikot (Athene montanus), halálmadárnak nevezik, de sok más fajjal kapcsolatban is léteznek furcsa megjegyzések. Mindamellett a bagoly a bölcsesség szimbóluma. De vegyük alaposabban szemügyre a népesebbik családnak a latin nevét, és vessük össze a történelemből szerzett ismereteinkkel. Állítólag egyik királyunk, Könyves Kálmán tiltotta meg a boszorkányüldözést, mondván: „Boszorkányok pedig nincsenek”. Csakhogy őfelsége e rendeletét nem magyarul foglaltatta törvénybe, hanem az akkori hivatalos nyelven, azaz latinul. Abban pedig a boszorkák egyik csoportjának a neve strigált, akik éjnek éjszakáján, seprűn száguldozva vitték végbe bűbájos varázslataikat (lásd mesevilágunkat). Ezeknek a perbe fogását tiltotta meg Kálmán. Ám úgy látszik, a többiről szándékosan megfeledkezett. Azóta sem égettek meg közülük egyet sem elevenen, pedig titokban mindmáig űzik a mesterségüket, amit igen sok férfi megtapasztalhatott már. Egyedül Dankó Pista merte kibeszélni egyik közismert dalában, hogy őt is megrontotta egy boszorkány Szegeden. Annak bizony már több mint száz éve. De azóta már a nóta is más lett, meg a világ is másképpen megyen.