Katholikus Néplap, 1849. január-május (2. évfolyam, 1-22. szám)

1849-02-22 / 5. szám

36 - talanszor tapasztalt közbenjárásáról, segítségéről soha meg nem feledkeztek volna a’hívek. Jézus, a’ magzatok’ legjobbika, most is úgy meghall­gatja anyjának közbenjárását, mint hajdanta; azért ínségeinkben és különösen a’ kedves haza’ je­len izgatott állapotában folyamodjunk hozzá tel­jes bizodalommal, hogy a’ nyomor minél előbb megszűnjék ’s a’ békeség helyre álljon. Tillmann Ferencz: Kit Isten szeret, azt csapásokkal látogatja. Tagadhatatlan, hogy mig­el földön ván­dorunk, teljes békének nem örvendhetünk; igen sokszor vérzik a'szivünk, ’s küszködik ba­jokkal. Hisz már Sirák’fia mondá: „Fiú! készítsd el lelkedet a’ megkisértésre.“ Aranyszáju sz. János pedig megjegyzé: „Ne gondoljuk, hogy az Úr minket elhagyott ’s megvetett, ha meg­­kisérletünk; sőt ez legyen legbiztosabb jele annak, hogy az Isten gondot visel reánk. Azok közül, kik Istennek leginkább tetszettek, soha sem volt csak egy is minden baj nélkül. A’ katholikus keresztény, ha rátódulnak a’ buslakodások, ha kínos fájdalmak gyötrik, ha nagy szerencsétlenségek érik , vigasztalást keres szent hitünkben, melly elébe adja, hogy a’ mi velünk történik, az a’ legbölcsebb és leg­kegyesebb atyánknak, a’ ki mennyekben van, tudtával történik. A’ katholikus keresztény tud­ja, hogy annak, ki az örök életre be akar men­ni, szenvednie kell. „Hiv az Isten,“ mondá sz. Pál, „ki nem hagy titeket a’ fölött kisértetni, a’ mit elszenvedhettek, de a’ kisértettel előmene­telt is szerez“ (1. Kor. 10, 13.). Ti mindnyájan, kik terhelve vagytok, a’ viszontagságok miatt ne csüggedjetek; hisz’ pillanatnyi kesergéseite­­kért örökké tartandó jutalmak ígértetnek. Ne feledjétek számtalan szenvedéseit a’ dicsőűlt szenteknek, és kivált a’ mi Megváltónknak, ki azon végetlen szeretete miatt, mellyel kedvelt minket, és megváltott, olly sokat eltűrt éret­tünk. A’ nemzetek’ nagy apostola sz. Pál azt mondá: „Viszontagság szüli a’ béketürést,ez a’ reménységet, ez pedig meg nem csal“ (Rom. 5.) Többen vannak, kik azon törik fejőket, hogy honnan van az, hogy az Isten súlyos csa­pásokkal látogatja leginkább a’ jó embereket, kiket különben szeretete’jeleül, kiválólag meg­különböztetni szokott? Az e’ fölött tűnődök,és töprenkedőknek megfelelt aranyszáju sz. János, ki a’ nagy tudománynyal és szónoki tehetséggel, kitűnő szent életet párosított,­­ tudniillik tizen­egyféle okot hoz föl. Úgy mint ö tször. Hogy azok, kik nagy és jeles dolgokat művelnek, letevén a’ büszkeséget és fönhéjjá­­zást, szálljanak magukba, és vegyék szemügyre gyarlóságukat. Ezt bizonyítja Dávid király és sz. Pál ’példája. Dávid megvallá, miszerint reá néz­ve igen hasznos volt, hogy az Isten ötét meg­alázta és sanyargatta, mert Isten’ igazságát igy azután annál jobban átlátá. Pál pedig azt állítá, hogy, midőn a’ harmadik égbe elragadtatván olly dolgokat szemlélne, miilyenek e’ földön az em­ber’ szemébe alig ötlenek, nehogy ezért magát elbizottan viselje, melléje adatott a’sátán’ an­gyala , a’ ki ötét arczul verné, 2szor. Hogy más halandó emberek hibát ne kövessenek el, a’ jeles férfiakat ’s jámborokat úgy tekintsék, mint embertársaikat, nem pedig mint félisteneket. Az illyen hibába eshetés’ ve­szedelme elhárittatik, ha látandják, hogy a’ jeles és nagy emberek szintúgy küszködnek bajokkal, miből azonnal ráismernek emberi gyarlóságuk­ra. Mert ha a’ balul vélekedő nép hajdanában az istenek közé számitá azokat, kik sok harczot harczolának, több várost meghódítottak, sok ezer embert kivégeztek, ugyan mi történt vol­na az o­lyanokkal, a­ kik szó, intés, és érintés által.

Next